Varga Izabella: „Ma is szunnyad bennem kalandvágy”

De ez nem meglepő. Bárkit kérdeztem róla, mindenki csak annyit mondott: „Nagyon különleges lány!”. És tényleg…

– Hét éve találkoztunk először, amikor a Barátok közt elkezdődött, s te feltűntél a képernyőn a határozott ügyvédnő, Balogh Nóra szerepében.

– Emlékszem a beszélgetésünkre. Csíkos pulcsiban voltál… Azóta sok minden változott. Másképp gondolkodom egy sor dologról, mint régen, másként is cselekszem, mint korábban.

– Mire célzol?

– Például ma már nem fürdöm, hanem zuhanyozom. Ez apróság, de régen teleengedtem a kádat vízzel, illatos olajat, habfürdőt csöpögtettem bele, és elnyúltam a habokban. Később már csak annyi időm volt, hogy a zuhany alá ugorjak, és már indultam is a dolgomra – ma pedig már így természetes számomra. S még sok egyéb megváltozott, főleg, mióta megszületett a kislányom. Korábban a férjemmel a szabadság legvadabb formáit élveztük: a város szívében laktunk, esténként moziba, színházba jártunk, buliztunk a barátainkkal, előfordult, hogy vidéken, hálózsákban aludtunk a kocsiban. Ha volt otthon kaja, ettünk, ha nem, akkor leszaladtunk az éjszaka közepén vásárolni, de belefért az étrendünkbe a zacskós leves éppen úgy, mint a porból előállított burgonyapüré.





– Ma már nem férne bele?

– Nem bizony. Csak egy példa: nem akarom a csekély gyümölcstartalmú lekvárt megvenni a kislányomnak a boltban, ezért magam főzöm neki a baracklekvárt. Megtanultam Anna kedvenc süteményét, meggyes pitét sütni, és ma már tíz perc alatt elkészítem. Egyedül a fonott kalácsnak álltam sokáig ellen: nagynéném ugyanis a világ legjobb fonott kalácsát készíti, foszlós, csodálatos formájú költeményeket. Azt gondoltam, minek tanulnám meg, hiszen a nagynéném istenien készíti! Aztán egy este megkértem: süssünk együtt kalácsot. Azóta rendszeresen készítek magunknak. Szeretném, ha a gyerekem majd azt mondaná: „anyu süti a világ legjobb kalácsát!”. Ezért nem árt most elkezdeni.

– Ilyen egyszerű lenne? Gyereked született, és azóta mindent másként látsz, mint régen?

– Hosszabb időszak volt az „átállás”, de a bennem történt változások, amelyeket Annának köszönhetek, valószínűleg már véglegesek. Emlékszem, imádtuk a férjemmel a belvárosi, huszonkilenc négyzetméteres lakásunkat, nem vágytunk nagyobba. Úgy gondoltuk, ha gyerekünk születik, hármasban is remekül tudunk majd ott élni. Végül férjem, Zoli mamája javasolta: cseréljünk, és költözzünk az ő nagyobb, napfényes lakásába. Elindított bennünket egy úton, amelynek a következő lépése volt, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol élni szeretnénk.





– Hogyan találtatok rá?

– Három évig keresgéltünk. Húztunk egy kört a főváros körül, ötven kilométeres körzetben, és mindent bejártunk. Olyan helyet kerestünk, amelynek múltja van, ahol állnak és élnek a régi fák, bozótok, bokrok, ahol régóta vakond lakik a föld alatt… Véletlenül érkeztünk egy patakpartra, tűnődtünk, átmenjünk-e a kis hídon, amely sáros útba torkollott? Végül megfutamodtunk, de következő nyáron véletlenül – véletlenül? – ismét oda lyukadtunk ki. Csakhogy akkor már minden zöldbe borult, gyönyörű, illatos virágok pompáztak az út mentén. Benéztünk egy udvarba, amely úgy nézett ki, mint egy füvészkert: tele burjánzó orgonabokrokkal, hatalmas tujákkal, rózsákkal; látni lehetett benne a rengeteg év munkáját és szeretetét. Egy férfi vágta a füvet, és amikor meglátott minket, kedvesen beinvitált, igyunk már meg vele egy sört, mert nem akar egyedül inni. Kiderült, hogy eladó a telek a rajta lévő kicsiny faházzal. Így találtunk rá az otthonunkra.

A teljes cikk a 11. heti, március 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.