Szulák Andrea: “Szeressük magunkban a nõt!”

Tagadtam volna le? Hát persze, hogy ismerem. Ettől én is rögtön megnőttem a szemükben, és azonnal nekem estek: „Mesélj róla! Milyen?”

– Képzelem, miket meséltél rólam – mondja erre Andrea, és jót mulat a történeten. Észbontóan jól néz ki a fekete alkalmi ruhájában, amelyből kibontakozik a fodrokba csomagolt, pompás dekoltázsa. Premierre öltözött, a sajátjára. A Játékszín új, Csin-csin című darabjában teljesen új oldaláról ismerhetjük meg. Elhagyott feleséget játszik, prózában.

– Ez az első prózai szereped?

– Győrben, a Black comedyben már játszottam prózai szerepet, csak az nem volt ennyire hangsúlyos, egész estét betöltő, abszolút főszerep.

– Nem féltél tőle?

– Magam sem értem, honnét van bennem ez a szemérmetlen bátorság. Direkt nem azt mondtam, hogy pofátlanság, pedig már azt súrolja. Múlt évben, tél elején üzent Balázsovits Lajos – a Játékszín igazgatója és a darab rendezője –, hogy talált nekem egy szerepet. Mindjárt hozzátette, ehhez kevés az, hogy jól énekelek – egy megveszekedett dalom sincs –, az is kevés, hogy ismert ember vagyok a médiából. Itt most kőkeményen el kell játszani egy drámai szerepet, ami nem biztos, hogy én vagyok, de ő legalább annyira halált megvetően bátor, mint én, ezért gondolt rám.





– Ennek a nőnek nincs szerencséje a férfiakkal. Rá van írva, hogy eleve vesztésre ítélt. Nem zavart?

– Szerintem nagyon izgalmas, amikor valaki ennek ellenére nem adja fel. Harcol azért, akit szeret. Csak akkor gyöngül el, amikor már a harcnak sincs értelme. Akkor eltörik. Kimegy alóla a talaj.

– Mégiscsak kell nekünk az a bitang férfi…

– Nem véletlenül van ez így kitalálva. A két fél csak egészként működik. Külön-külön mindig csak fél marad. Ezt nagyon kitalálta valaki ott fent. És ez így is van. Tudom. Emiatt aggódom a csonka családokért. Igen, fel fog nőni az a gyerek, értékes tagja lesz a társadalomnak, de mindig lesz egy hendikep az életében. Az, hogy csak egy oldalról sütött rá a nap. Holott annak mindig két oldalról kell sütnie.

– Jók a partnereid. Megint kifogtál egy remek pasit, Dózsa Zoltánt.

– Kettőt. Babicsek Bernát ugyan az én darabbeli fiam, de jó partner. Rajtuk kívül is csupa fiúval vagyok körülvéve, a rendezőtől kezdve az ügyelőig. Olyan fincsi volt nőnek lenni közöttük. Nem biztos, hogy bármelyiküknek is az esete vagyok, nem ez a lényeg. Hanem érezni közöttük, hogy én vagyok a nő. Másként mozgok, másként lélegzem, más szomorít el, más okoz örömet. Nagyon sok titok rejlik abban, hogy az ember szeresse magában a nőt. Ha már annak születik. Nőnek lenni jó. Mérhetetlenül sok energia van ebben az asszonyiságban. Akkor is, ha valaki sokfelé pörög – gyerek, otthon, férj, hivatás –, vagy strapás a munkája.





– Ahhoz is kell egy férfi. Te bezzeg könnyen beszélsz. Épp nemrég mondta valaki, hogy kimondottan jót tett neked a szerelem.

– Ez a szerelem már két éve tart, és valóban jót tesz. Az ember mindig másban moshatja meg az arcát, ettől kap erőre. Engem a szakmám is arra kényszerít, hogy mindig belenézzek a tükörbe. Kritikusan. És hát itt a tavasz. Mindennek más illata, színe, íze kezd lenni. A premier után felülök az első gépre, és megyek Rómába, a szerelmemmel. Egyikünk sem volt még ott, soha. Így legalább együtt fogjuk felfedezni magunknak az Örök Várost.

– Mitől más a tavasz, mint a többi évszak?

– Ma átrendeztem a szekrényeimet. Kidobáltam egy csomó téli holmit. Ilyenkor nagyon jól járnak a barátnőim és a hozzám közelálló, nagyjából hasonló méretű hölgyismerőseim. Tegnap már vásároltam is kedvenc üzletemben, néhány tavaszi üzenetű ruhadarabot.

A teljes cikk a 12. heti, március 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.