nlc.hu
Aktuális
“Mindenem megvan, mégsem vagyok boldog.”

“Mindenem megvan, mégsem vagyok boldog.”

A 36 éves Kriszta minden tételt kipipált a sikerlistán, csak egy dolog hiányzott az életébõl: a boldogság. Ennek elnyeréséhez elõször fel kellett nyitnia a képzeletbeli kagylóhéjat.





Vidéki középosztálybeli családban nőttem fel, szüleim sokat piszkáltak a tanulással: „Okos vagy, miért nem próbálod meg legalább?” Főleg apám járt élen a számonkérésben. A nulláról küzdötte fel magát a kisváros legmódosabb vállalkozói közé. Biztos volt benne, hogy ez mindenkinek menne, csak akarnia kell. Nekem nem nagyon akarózott, ez pedig számos összetűzésre adott okot. Mire viszont egyetemre kerültem, az apám elültette mag fura virággá fejlődött bennem. Érdekes módon változott meg a gondolkodásom: bemeséltem magamnak, hogy a szüleim és az ismerőseim csak akkor fogadnak majd el, ha sikeres leszek. Gazdasági szakra jártam, és már másodévesként elkészítettem a listát, amelynek teljesítését célul tűztem ki. Lesz klassz állásom, sok pénzem, fényűző életstílusom és egy irigyelnivaló férjem. Szentül hittem, hogy ha elérem azt, ami a listán szerepel, elégedettség és boldogság lesz a jutalmam. A lista iránti elkötelezettségem hovatovább mániává alakult: a tanulás érdekében a barátnőimmel töltött időt áldoztam fel. Már diákként állást vállaltam, hogy később minél több referencia szerepeljen az önéletrajzomban. Meg is lett az eredménye. A diplomaosztóra már úgy mehettem el, hogy tudtam, másnaptól állásom van egy híres utazási irodánál. Ekkor kóstoltam bele először az egósimogató sikerbe. Könnyű volt rászokni. Esténként azzal a mantrával aludtam el, hogy „Kiválasztottak, mert jobb voltam, mint a többiek”.

Út a csúcsra
Huszonnégy éves koromban állást váltottam, és egy logisztikai cégnél helyezkedtem el. Én lettem az arany tojást tojó tyúk: napi 16 órát dolgoztam, ámde körberepültem a Földet. Huszonhat éves koromra elértem a nettó félmilliós álomfizetést!
Az elkövetkező öt évben több tételt is kipipálhattam: férjhez mentem a cég egyik ambíciózus igazgatóhelyetteséhez (házasságunk a munkaalkoholizmusra és a versenyre épült), szép házat vettünk Budapest egyik legmenőbb részén, nyaralót Horvátországban, és két hatalmas autót. Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor a Mercedes szalonban készpénzben leperkáltam a kocsi árának felét… Úgy néztek rám, mint egy istennőre. Pár hónappal később vettem még egy autót. Csak úgy. Mert tetszett.
Az apám ekkortájt nősült újra. Tizenhat éves voltam, amikor elváltak a szüleim, keserűséget okozva mindenkinek. Az esküvőn ötlött fel bennem először, hogy valami csúnyán félrecsúszott az életemben. Én fuvaroztam az „ifjú” párt az anyakönyvvezetőhöz az új autómon, és közben azt szajkózta bennem a kisördög, hogy többet keresek, mint az apám, hogy nekem már mindenem megvan. Mégsem voltam boldog. Igaz, igyekeztem félresöpörni ezt az érzést. Akkor és ott ez nem is volt nehéz: mesterfodrász, sminkes, márkás ruhák… Soha nem léptem ki a kapun slamposan. Ötször impozánsabb volt a megjelenésem, mint a korombeli menyasszonynak.

Teljes cikkünket a Nők Lapja Évszakok áprilisi számában találja.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top