Segítség, terhes vagyok!

Mintha csak összekeverednének a napló lapjai. Mert terv szerint még csak most következne a kinevezés, a fizetésemelés, lakásvásárlás, a házasság… és ehelyett mindent összezavar egy aprócska tény. A nagy titokban elvégzett pozitív terhességi teszt. És hirtelen csupán egyetlen biztos pont lesz az életünkben, de az is csak kilenc hónap múlva. Búcsút inthetünk a projekteknek, munkahelyi ebédeknek, wellness-hétvégéknek… legalábbis egy időre. Nem csoda, ha sokan úgy érzik, igazi istencsapása a terhesség.

Egy kiszámítható életbe belefér a gondos tervezgetés. Hosszas rákészülés a legfontosabb családi eseményekre, különösen a terhességre. Sőt, mintha a mai nőnél már elvárás is volna a testi és lelki ráhangolódás. Mert aki csak úgy pikk-pakk teherbe esik, felelőtlen.

Ha meg kéne filmesíteni korunk menedzsernőjét, akkor azt valószínűleg Ágotáról, a harminckét éves projektvezetőről modelleznék. Élete akár egy film, ahol minden pontosan ki van számítva. Eddig minden ment is a maga kerékvágásában, mert Ágota jól időzítette a nyelvvizsgákat, diplomákat, munkahelyváltásokat. Úgy gondolta, két év múlva már a gyerek-hadművelet is kezdődhet. Mivel okos volt, plusz-mínusz fél évvel is számolt…
– Egyszerűen a tudatomban sem volt, hogy esetleg az élet másféle forgatókönyvvel áll majd elém. A babaprojekhez – mert magamban csak így neveztem – úgy álltam hozzá, mint a többi munkámhoz. Épp a tervezés

De én nem akartam lenyugodni. Két napig csak ültem a szoba közepén, törtem a fejem, és persze gyártottam az új projektterveket. Egyszerűen nem tudtam másban gondolkozni. Harminckét évesen nem mertem volna megszakíttatni a terhességet, az életemet azonban nem akartam megváltoztatni. Legfeljebb átszervezek – gondoltam. Borzalmas hetek következtek. A gyerek már a hasamban kikövetelte a százszázalékos figyelmet. Az első három hónapban folyamatosan rosszul voltam, émelyegtem.
Hiába sorakoztak a fejemben az új tervek, méregtelenítés helyett tömtem magamba az édességet, jógázás helyett aludtam, pszichotréning helyett pedig az ügyfelek előtt próbáltam megfelelni. És úgy éreztem, hogy nem sikerül semmi. A környezetemben mindenkinek feltűnt a változás, mikor a főnököm behívatott az irodájába, hogy megkérdezze, mi a baj, bőgve jelentettem be a terhességet. Mint valami hisztis tyúk, úgy viselkedtem.
Aztán az élet, mint mindent, ezt is elrendezte. Egyik nap elkezdtem görcsölni, órák múlva már a kórházban voltam. Majdnem elvetéltem. Ez a pár nap azonban teljesen megváltoztatott. Nem akartam semmi mást, csak hogy a kicsi megmaradjon. Kit érdekeltek akkor a projektek, megbeszélések. A határidők, munkatársak.
Túljutottam a nehezén, és új élet kezdődött. Elengedtem a görcseimet: a tisztítókúrákat, munkahelyi dolgokat, kismama-fitneszt. Szigorúan feküdtem az ágyban, és ami különösen furcsa volt: még csak nem is esett rosszul. Annyi lótás-futás után végre egy kis pihenés.
Most már itt van Ádi mellettem. Igazi hebrencs anya vagyok, akinek nincsenek semmiféle tervei, elvei a gyerekével kapcsolatban. Mint egy igazi életművész, csak a mának élek.

Túl fiatal?

Ha már az elvárásoknál tartunk, a nők mindig a célpontban vannak. Régebben senki nem akadt fenn azon, ha valaki tizennyolc-húsz évesen teherbe esett, inkább a harmincas nőket nézték ferde szemmel. Most már megfordult a helyzet, érettségi után gyereket vállalni egyenesen őrültségnek számít.

Mondd el te is a véleményedet a fórumokon! • Terhességi pánik » • Terhes vagyok???? »  • Terhes vagyok, végem van! » • Melyik terhességi tesztet? »

– Csodabogár volnék? – kérdezi Emese, akinek immáron hat éves a fia. Ő pedig még csak huszonnégy.
Ha nem is csodabogár, de bolond, az mindenféleképpen – állította ezt az összes ismerősöm, amikor a középiskolai ballagáson bejelentettem, hogy gyereket vállalok. „És megtartod?” – néztek rám hitetlenkedve, hogy lassan már tényleg őrültnek éreztem magam. Pedig én tényleg örültem a hírnek, és boldogan készülődtem az anyaságra. De a környezetem megkeserítette az életem. Szüleim sopánkodtak, hogy majd nekik kell felnevelni, az osztálytársaim kinevettek és lenéztek, a tanáraim a fejüket csóválták… még szerencse, hogy a barátom két nap múlva egy jegygyűrűvel állított be. De a rossz hangulatomon ez sem segített.

Nem tudtam élvezni a várandósságot…

Lassan tényleg úgy éreztem magam, mint akinek valami nagy-nagy betegsége van, és legszívesebben egész nap azt sikítottam volna, hogy „segítség, terhes vagyok”. Hiszen nincs is ennél nagyobb csapás a világon.
Nem tudtam élvezni a várandósságot. Utáltam a nagy hasamat, a nehézkes mozgásomat, még a pici mozgásának se örültem. Tulajdonképpen kilenc hónapig készültem a végre. Az örök nihilre, a jövőtlenségre, és sajnálkoztam a rengeteg elpuskázott lehetőség miatt. Mert azt százszor is elmondták a körülöttem lévők, hogy végleg lemaradtam a diplomáról, jó munkahelyről, magas fizetésről, nyaralásokról… úgy egyáltalán az életről.
Pedig az élet igazán akkor kezdődött, amikor Levi megszületett. És milyen furcsa, egyre színesebb lesz! Kitanultam két szakmát, jó munkám van, egész jó fizetésem, és engem már legalább nem nyomaszt, hogy az elvárások miatt végleg lecsúszok a gyerekvállalásról.

Ne aggódj! Teljesen normális, ha – vegyes érzéseid vannak a terhességgel kapcsolatban – szorongással tölt el az anyaszerep – bő ruhák mögé rejted az alakod – sajnálkozol az elmaradt nyaralás, munkahelyi kinevezés, szűk koktélruha miatt