Dakó Hajnal vagyok, 40 éves, óvodapedagógus. Azon kevesek közé tartozom, akik még hallhattak fejből mondott meséket, történeteket esténként a meleg kemencepadkán ülve. Nagyszüleim neveltek fel Erdélyben, s ennek hozadékaként még a régiek mesevilágába nőttem bele. Nagyon szerencsésnek érzem emiatt magam.
A pályán 15 éve vagyok, és mindig is legnagyobb erősségemnek a mesemondást éreztem. Hiszem, hogy a gyermekek számára a mese a nevelés egyik legfontosabb eszköze,- (talán csak a példamutatás előzi meg).
Soha olyan nagy szükség nem volt még az élőszavas mesére, mint napjainkban. Az animációs filmek olyan nagy teret hódítanak korunkban, hogy a meseolvasás és a saját mesemondás már- már kiveszni látszik. Ezért érzem elhivatottnak magam az iránt, hogy a rám bízott gyerekek minden nap halljanak számukra megfelelő élőszavas mesét.
Azt hiszem, az óvoda az egyetlen olyan hely, ahol a hétköznapokba még nem kúszott be a virtuális mesevilág, ezért a mese kiemelt szerepe itt még nem szűnt meg.
Úgy gondolom, a legtöbb emberben ott a vágy, hogy valamilyen módon ki tudja fejezni önmagát. Van, aki zenével- ,van, aki tánccal,- vagy a művészetek sokféleségével. Az én lelkem a mesemondásban lakozik, s kiáramlik azoknak, akik hallgatják.
A mese pszichológiájáról és fontosságáról alkotott véleményemet Kádár Annamária – Kerekes Valéria Mesepszichológia a gyakorlatban című könyve erősítette meg. Szerintü „a mese az érzelmi intelligencia legfontosabb eszköze, olyan lelki táplálék, amely életre szóló nyomokat hagy a gyermekben”. Ezzel a gondolattal azonosulva, szentül hiszem, hogy a meséimmel nagyban segítem a rám bízott gyerekek önbecsülésének és küzdőképességnek megalapozását.
A csoportomban is kialakítottam azokat a rítusokat, amelyek a mese varázsát és bensőséges hangulatát megteremtik. Van mesére hívogató mondóka, melynek hallatán a gyerekek tudják, hogy mesét fognak hallani. A rítusaim közé tartozik, a meseszőnyeg leterítése, melyre a mesére vágyó gyerekek elhelyezkedhetnek. A mesélés után egy gitáros dalocskával vezetem ki a gyereket a bűvöletből.
A mesét igen sokrétűen lehet a gyerekek elé tárni. Fontosnak tartom, hogy az először hallott meséket soha ne jelenítsem meg számukra, így ők képzelhetik el a szereplőket, történéseket. Aztán ha már ismertté vált, akkor illusztrálom számukra. Az évek során sok meséről saját leporellót is készítettem, amit évről évre újra elővehetek és használhatok. Ezeket forgatva az óvodásaim is el tudják mondani a meséket. Ezenkívül a bábozás, az árnyjáték, a papírszínház, a diafilm vetítések a napjaink részét képezik. Vannak egyszerűbb, nagyon kedvelt mesék, amiket már a gyerekek is el tudnak mesélni a képsor alapján.
Őszintén mondhatom, hogy mind közül a legkedveltebb módja a mesefeldolgozásnak a mesedramatizálás. Minden óvodai esemény legnagyszerűbb momentuma, amikor egy mesét adhatunk elő a csoportomba -járó gyerekekkel. Azt gondolom, hogy azt a mesét, amelyet eldramatizálunk, a csoport minden egyes tagja a maga szintjén tudja elsajátítani, és ezt a mesével való azonosulás legmagasabb szintjének tartom.
A meseszövést elsősorban nagycsoportos óvodásaimmal gyakorlom, de vegyes csoport lévén van néhány kis és középsős korú gyerek is, akik aktívan bekapcsolódnak a mese kitalálásába. A mesealkotás csodáját csak azok művelhetik igazán, akiknek a mesés elemekből már olyan gazdag tárházuk van, hogy azt önálló gondolatmenetként is tudják alkalmazni. Varázslatos mesék születnek a gyermekek által, utólag csak azt sajnálom, hogy azokat miért nem vetem papírra, de talán majd egyszer erre is sort kerítek.
Mikor saját gyerekeim nagyobbak lettek ők inspiráltak, a történet mesélésre. Rájöttem, mennyire fontos egy gyerek számára a róluk szóló történet hallgatása, ha egy fejből mondott mesének ők maguk a főhősei. Ezt óvodásaim is nagyra értékelik. Gyakran mondom el meseként a csoporttal történt eseményeket, élményeket, ők pedig lelkesen kijavítanak, ha valamit pontatlanul mondok, vagy esetleg kifelejtek a történésekből.
Óvodásaim szüleit is a lehető legtöbb fórumon próbálom arra buzdítani, hogy merjenek saját mesét mondani-,olyat,- amelynek főhőse a saját gyermekük.
A mese az emberiség egyik legnagyobb kincse, mert bár aprók vagyunk ebben az univerzumban, akár egy porszem, mégis határtalanul nagyot gondolhatunk, álmodhatunk, és mesélhetünk. Meséljünk hát minél többet! Én azt teszem😊.
