És sokkal nehezebb fenntartani, megőrizni őket, mint gondolnánk. Ilyen kincsünk a barátság.
Az emlékkönyvek, tudjuk, tele vannak közhelyes gondolatokkal. Mégis elnézően szeretjük őket. Talán, mert a versikék mélyén mindig dereng valami igazság.
Itt van például ez:
A barátság aranyfonál,
Mely, ha egyszer elszakad,
Összekötni ugyan lehet,
De a csomó megmarad.
Két történet jut eszembe, mintha szó szerint rímelnének az emlékkönyvi sorokra. Az egyiket még nagymamám idejéből őrzi a családi krónika.
Viola levelet írt
Nagymama éles eszű, fürge kislány volt egy közepes tehetségű parasztcsaládban. Volt az elemiben egy padtársa, egy meglehetősen módos szűcsmester kislánya. Vele, Violával az én Gizella nagymamám sírig tartó barátságot fogadott. Nagymama örökmozgó, nagy zsivány ötödik gyerek volt, a kis Viola egyetlen, széltől is óvott, csöndes kislánya a szűcséknek. Tízéves korára félárván maradt. Viola ezért is kötődött úgy barátnőjéhez, náluk második családjára talált. Ő polgáriba ment, Gizella varrni tanult, a két lányt egészen, míg férjhez nem mentek, sülve-főve együtt látta mindenki. A házassága messzire vitte Violát, egy fiatal vasúti forgalmista vette el, a fiatalasszony szinte belebetegedett, hogy nem volt a közelében a barátnője, akivel mindent megbeszéltek. Az évek aztán múltak, Gizella is férjhez ment, mindkét családban gyerekek születtek, ritkult a kezdetben sűrű levelezés.
Az első csalódás akkor érte Violát mesélte bűnbánattal a szívében nagymamám , amikor nem őt kértem keresztanyának. De hát messze voltak, s azt gondoltam, megvan neki a maga baja. Megbántottam, nem is hittem, mennyire. Aztán, évekkel később kaptam tőle egy sürgönyt, kérte, utazzak el hozzá. Három csöpp gyerekem volt, a férjem szakadásig munkával, nem volt szokás akkoriban utazni
Hát írtam neki, hogy válaszoljon, mi baj van. Nem jött levél, csak nem jött. Sokára tudtam meg, meghalt a kisfia
Évek múlva újra írt egy-egy levelet, egy búcsún találkoztunk is, de az a régi, őszinte, életre-halálra fogadott tiszta barátság megszakadt.
Elsírta magát, törölgette a szemét, úgy suttogta:
El kellett volna akkor utaznom hozzá, hiszen hívott
Mielőtt a másik történetbe kezdek, mely napjainkból való, idézek néhány sort Márai Sándortól. Szavai fényében a történetek talán még árnyaltabb értelmet nyernek.
Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, és igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább
A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.
 |
Tehetek érted valamit
?
A mai történet. Szereplői fiatalok, harmincas éveiket épphogy elhagyták. Egy észak-magyarországi nagyvárosban gyerekeskedtek. Együtt kezdték az egyetemet, s két hasonló nagyságú külföldi cégnél majdnem egyszerre találtak munkát. Divatosnak mondható karrierjük szépen ívelt fölfelé, amikor egyikük magánélete nehéz fordulatot vett, a férfi élettársa daganatos betegségben megbetegedett. Innentől az életük egyetlen gondja lett: túlélni, megzabolázni a betegséget. A fiatal férfi erejét, pénzét és minden idejét erre áldozta. Otthagyta ígéretesen induló, ám egész napját, estéjét elfoglaló munkáját, otthoni elfoglaltságot vállalt, hogy beteg társával együtt lehessen, és megszerezzen mindent a gyógyulásához. Két év telt el így.
A barátból ez alatt az idő alatt cége második embere lett. Ideje, figyelme a munkájáé, senki nem is merte terhelni bármi mással. A két férfi barátsága ritka és röpke telefonokra korlátozódott.
A két év alatt a fiatal nő meggyógyult. Társa újra próbált kezdeni, de egy komoly cégnél nem járt sikerrel. Ekkor kereste volna a barátját először úgy, hogy kérni akart tőle valami támogatást, ötletet akár. Csak üzeneteket tudott hagyni. Végre a titkárnő a sokadik próbálkozás után bekapcsolta. Amikor barátja némi sürgetéssel a hangjában megkérdezte: Tehetek érted valamit? alig tudott értelmesen válaszolni. Nem is beszéltek sokáig.
Így halt meg a barátságunk mesélte a férfi. Valójában nem is hibáztathatom. Olyan tempóban kényszerül élni, abba ilyen időt rabló dolog, mint egy barátság, nemigen fér bele
A teljes cikk a 19. heti, május 10-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
