„Miért megint a Hámori?!”

És megjelent… Kíméletlen feketén. A haja, a kabátja, a cipője, a szemfestéke. Csak ő maga volt fehér. Az az arc… Ácsorgott, mint a többi harminc azon a filmgyári folyosón. Szereplőválogatás. Ott volt, de mégsem… Mint valami magányos, fekete-fehér mesehős, egy színes varázsbuborékban.

Most az ország egyik legkeresettebb, legtehetségesebb fiatal színésznője. Hét év telt el.

Öt perc, tíz perc, tizenöt… Várok. Arról a hét évvel ezelőtti válogatásról is szőrén-szálán eltűnt, hiába ígérgettem rendezősegédként a Főnöknek vakmerőn, hogy mindjárt jön az „Igazi”… Ez a Hámori nevű harmadéves fogta magát, és lelépett a cél előtt.

– Igen, szoktam ilyet… – csilingeli bocsánatkérőn, mégis vidáman, azzal a kis hangjával, amelytől egyszerre elolvad a szív, és mindent megbocsát, még azt is, amit nem kell. Persze, miután belibbent a vendéglátóegységbe, színesen, egyszerűen, gyerekesen, nőiesen, puhán. Sugárzón. Magyarázza, hogy nem szereti a castingokat. Azokat a helyzeteket, amikor úgy érzi, függ. Hogy nem is tud olyankor természetesen viselkedni. Felhúzza a szemöldökét:

– És akkor inkább hazamegyek… – Logikus. Elgondolkodik. – De most lehet, hogy mégis meg kell szoknom… A berlini út „következményei”. (A Berlini Filmfesztiválon februárban Gabi kapott lehetőséget, hogy bemutatkozzon Európa legígéretesebb színésztehetségei között a nemzetközi filmszakmának – a szerk.) – Most ezért billeg minden. A világom… Hogy itt egy lehetőség, kinn dolgozni. Esetleg… De én imádok az Örkényben játszani!

Magyaráz még hosszan, ezt is, mint mindent, gondosan, szünetekkel, csiszolgatva a szavakat. Hogy gyűlöli, ha félreértik, különösen, ha szándékosan.





– Azt sem bírom, amikor valakinek felhabozzák a hírét, és az sokkal hamarabb eljut az emberekhez, mint amit csinál. Emlékszem, amikor kislány voltam, ültünk a nappaliban, és mindenféle „hírességeket” mutogattak a tévében. Apukám meg csak kérdezgette anyukámat, hogy „Ez meg ki?!” Hát én soha nem szeretnék egy ilyen nappaliban elhangzott félmondat lenni.

– Elképzelem azt a kislányt… Egy virágos kertben látom, biztonságban, nyugalomban, mesékben…

– Volt olyan is. Mennyország. És aztán pokol. Átmenet nélkül… Tizenöt éves koromban meghalt az anyukám. Ezért is vagyok nagyon kétféle, meg is lepődnek rajtam sokszor. Bizonyos helyzetekben van bennem kurázsi, máskor pedig rettentően védem magam. Hát így.

– És a mennyország? A virágoskert?

Elmosolyodik.

– Elvoltam a saját kis világomban. A többi kisgyerek túl brutálisnak tűnt… Megölték a babáimat… De nem estem kétségbe. Elképzeltem például, hogy a szobám alatt van egy másik szoba, csak inverzben, és ott lakik egy ugyanolyan kislány, mint én… – a halántékához fúrja a mutatóujját: nevetve jelzi a dilit…

– Ez a kislány még ugyanúgy ott van belül…

– Ott, ott. Vigyázok rá nagyon. Megpróbálom mindig észrevenni a hibáimat. Hajlamos vagyok rá, hogy néha úgy viselkedjem, mintha be akarnék állni a sorba. De akkor gyorsan észbe kapok. Mert könnyen elsodor ez a világ. Most például azon gondolkodom pár napja… – hezitál, hogy mondja-e. – Őrült ötlet. Egyre inkább nyomaszt, hogy egy ekkora bolygón élek, és én még egyáltalán nem laktam be… Érted? Nyáron lesz hat hetem. Elmennék egy boltba, venni mindenféle túracuccot, itthon hagyni a magas sarkúkat, és felszállni egy vonatra egy hátizsákkal. Aztán csak menni, menni… Körbe a Földgolyón.





– Miért pont most?

– Nem tudom. Biztos valamihez vissza akarok találni. Én sem tudom, mihez…

– És kivel?

– Bármit csináltam eddig, mindig kötöttem valakihez. Azt hiszem, ez most azért is fontos, mert nem akarom.



A teljes cikk a 23. heti, június 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.