1977. decemberében, a Madách Kamara környékén sétálók különös látványra lettek figyelmesek: a színház művészbejárója előtt egy békebeli hintó állt, lovak nélkül. Bent a Kései találkozás című darab épp véget ért, felzúgott a taps, majd kisvártatva, a női főszereplő, Tolnay Klári kilépett a kapun. És ekkor, felbukkant egy férfi, elegáns mozdulattal a kocsi elé lépett, és a jármű elé magát befogva, elindult a színésznővel a pesti éjszakában. Ez a férfi Mensáros László volt, az előadás férfi főszereplője. A MAFILM-től bérelt egy gumirádlis kocsit, és ő maga húzta körbe a téren a rajongott partnert, akit ő, személy szerint, a színjátszás királynőjének tartott.
Ilyen volt a ma 100 éve született színészórás: egy elegáns gavallér, ízig-vérig úriember, az utolsók egyike, akik békebeli nagypolgári attitűddel ragyogták be a szocializmus szürke, monoton mindennapjait. De nézzünk a legenda mögé: ki volt ez a férfi, aki 1926. január 26-án született Budapesten, és akit egész életében körüllengett az a fájdalmas, édes-bús melankólia, amiről csak halála után derült ki, hogy milyen mélyen eltemetett titokra rezonált.
Mensáros László (Fotó: FORTEPAN / Szalay Zoltán)
Fradi szív és a Chopin keringők
Kevésbé ismert tény, hogy a színészóriásnak a magyar sporttörténelemhez is köze volt: anyai nagyapja nem más volt, mint Dr. Springer Ferenc, a Ferencvárosi Torna Club legendás alapító elnöke. Édesanyja, Kaposvári Springer Piroska híres koncertzongorista volt, így a kis László, mondhatni a zongora alatt nőtt fel, Schumann és Chopin dallamaival, hogy aztán később maga is kiválóan adja elő azokat. A komolyzene iránti szeretete, egy életen át tartó állandó önképzése során szerzett kimagasló zenei műveltsége számos magán- és közéleti nehézségen, buktatón segítette át.
A zongora mellett nyelveket is gyorsan tanult: az a sajátosan szép, tiszta artikuláció, ami színészetének egyik jellemzője volt, már kiskorában kitűnt, amikor egy francia vers szavalásával elbűvölte a hallgatóságát. Amikor később arról kérdezték, ennyi tálentummal a kezében mi szeretett volna lenni gyerekként, felsorolnia is nehéz volt a terveit:
Híres sanzonénekes, olimpiai magasugró, halhatatlan dirigens, a Fertődy-kastély dúsgazdag tulajdonosa, király… Még a világ legszerényebb embere is szívesen lettem volna. Hogy rekord-nyomorommal föltűnést keltsek.
Ám a történelem vihara nem kímélte a családot: édesapja, Mensáros Zoltán, a Királyi Testőrség századosa volt, akit 1944-ben, amikor a front közeledett, kinevezték Kassa közigazgatási parancsnokának. A családnak költöznie kellett. Saját szavaival így emlékezett erre a drámai időszakra:
„A front közeledtekor elhagyta hivatalát, s engem is nyugatra vitt. Eszünkbe se jutott, hogy véglegesen kinn maradjunk, csak át akartuk vészelni a „nehéz időket” – idézte fel egy interjúban.
Egyetlen mondattal a hírnév felé
Első sikerét 12 évesen aratta a A kis lord főszerepében a bencés gimnáziumban. Akkora szenzáció volt, hogy az előadást meg kellett ismételni. Ám felnőttként a pálya kezdete nem indult éppen tökéletesen: az 1950-es években, családi származása miatt, „osztályidegenként” csak statisztálhatott. Egy nap azonban Katona József: Bánk bán Ottó–Melinda jelenetével jelentkezett egy aprócska szerepre, a nagy Szörényi Évánál. Belépett, elkezdte a megtanult részletet, ám az első mondatok után a művésznő, az átütő tehetséget azonnal meglátva, megállította, és megígérte neki, hogy szerződéshez juttatja. Így került 1952-ben Debrecenbe, ahol Szendrő József rendező tanította meg neki a szakma alapjait. Mensáros így mesélt a kezdeti csetlés-botlásról:
Ide menj, oda menj, nézz fölfelé, horgászd le a fejed (…) Én pedig úgy engedelmeskedtem neki, mint egy kisinas. De voltaképp meditatív alkat vagyok. Ezért lassanként sikerült kiderítenem e külső tényezők legbenső, tartalmi értékét.
Pincérszerepben az élet színpadán
De a sors újra közbeszólt. 1956-os szerepvállalása miatt (bár csak békített és a vérontást akadályozta meg) börtönbe került. 1958 és 1961 között a rácsok mögött ült, többek között Darvas Ivánnal, majd szabadulása után segédmunkásként, sőt pincérként kellett dolgoznia. Mások összetörtek volna – ő Szophoklészt és Shakespeare-t olvasott fel a melóstársainak, ha állt a munka. Amikor arról kérdezték, használtak-e a művészetének a nyomorúságos évek, egy Thomas Mann-idézettel válaszolt.
„Nem az a fontos, ami velünk, hanem ami bennünk történik.” (…) Az Éttermi és Büfé Vállalat alkalmazottaként pedig iparkodtam jó pincér lenni.
A visszatérését végül a szolnoki színházigazgató, Berényi Gábor bátorsága tette lehetővé, 1961-ben, aki kijárta a kultúra teljhatalmú uránál Aczél Györgynél, hogy szerződtethesse a megbélyegzett zsenit. Innen vezetett az út vissza a Madách Színházba, a Hamlethez, és az országos hírnévhez.
Huszti Péter Mensáros László 1969-ben (Fotó: FORTEPAN / Szalay Zoltán)
„A macska nem foghat egyszerre kint is, bent is egeret”
A színpadon ő volt az „intellektuális színész” – bár ezt a jelzőt ki nem állhatta. A magánéletben pedig? Nem volt szent. Szerette az életet, és küzdött a saját gyarlóságaival. Amikor megkérdezték, miről szeretne leszokni, őszintén felelte:
A dohányzásról, sörivásról, későnfekvésről, érzelmi szertelenségről és még sok egyébről. Egy okos mondás szerint: »A macska nem foghat egyszerre kint is, bent is egeret.« Tehát nem lehet egyszerre kifelé is, befelé is élni.
Emellett fanyar, önirónikus humoráról is híres volt: amikor például arról faggatták, mit tenne, ha másfél millió forintot örökölne (ami akkoriban hatalmas vagyon volt), csak annyit mondott:
Fölváltanám kétforintosokra, és elflipperezném. Ebben a gépi szerencsejátékban ugyanis nem lehet pénzt nyerni. Csak újabb játékokat.
A csodálatos Mensáros László élete, képekben:
10 fotó
A legmélyebb titok: Mensáros László, a szeretet koldusa
Mégis, a sikerek, a nők rajongása (kétszer nősült) és a gyermekei szeretete mögött ott húzódott egy mély, betölthetetlen űr. Csak tizennégy évvel a halála után, Czeizel Endre genetikus hozta nyilvánosságra a titkot, amit Mensáros egy levélben bízott rá: a színészóriás egész életében küzdött a férfiak iránti vonzalmával.
Naplóiban erről a belső harcról csak a mérhetetlen lelkiismeret-furdalás tanúskodik, amit bűnként élt meg a szigorú neveltetés és a kor erkölcsei miatt. De talán még a titkolózásnál is erősebb volt benne az az elemi vágy, hogy elfogadják. Amikor arról kérdezték, magányos-e, szívbemarkoló őszinteséggel válaszolt:
Igen. Általában igen. (…) De általában gyanakodva nézem a környezetemet. Attól félek, hogy talán nem szeretnek eléggé. Jobban szeressenek! Még jobban! Egészen!
(Források: itt, itt, itt és itt)
