Hat év telt el az előző filmed, A holtak nem halnak meg óta…
Ó, istenem, A holtak nem halnak meg után egyáltalán nem akartam filmet csinálni, annyira borzalmas élmény volt. A pénzt adó emberek teljesen átvették az uralmat a filmem felett. Művészileg ugyan békén hagytak, de közben folyamatosan zaklattak a pénz miatt, és folyton felhozták, hogy amennyiben túllépem a költségvetést, akkor nem kapok fizetést. Kaptam egy hívást a forgatáson, hogy „Úgy fest, nem kapod meg az írói honoráriumodat, mert túllépted a költségvetést”. Semmi mást nem kívántam, csakhogy hagyjanak már békén!
Úgy éreztem, hogy nincs szükségem erre a stresszre. Nem akarok idejekorán meghalni ettől. Nem akarom, hogy rámenjen az egészségem. Szóval
azt mondtam, hogy francba a filmezéssel. Inkább csinálok zenét, meg festegetek.
Persze ettől még filmrajongó maradtam. Minden nap nézek filmeket. Imádom, hogy milyen szép történeteket lehet elmesélni egy kamerával. Eltelt pár év, és visszatért a vágy. Rájöttem, hogy én valójában imádok filmeket csinálni. Szóval visszatértem.
Jim Jarmusch az Arany Oroszlán díjjal, a 82. Velencei Filmfesztiválon (Fotó: Luca Carlino/NurPhoto)
Amikor antológiafilmet készítesz…
Bocsánat, de szerintem a Father Mother Sister Brother nem antológiafilm. Úgy mondanám, hogy egy film, ami három fejezetből áll.
Amikor fejezetekből álló filmet készítesz, mint az Éjszaka a Földön, a Kávé és cigaretta vagy a Father Mother Sister Brother, hogyan találod meg a fejezetek ideális sorrendjét? Olyan ez, mint amikor egy zenei albumon döntöd el a dalok sorrendjét?
Nem, mert már írás közben tudom a sorrendet. Nem mozognak, nem cserélődnek fel. De ez a film más, mint az Éjszaka a Földön. Inkább a Mystery Trainhez áll közel. A fejezetek sorrendje nem cserélhető fel egymással, sőt bizonyos fejezetei nem működnek az előzők nélkül. Például, ha kizárólag az utolsó fejezetet látod, szerintem érzelmileg nem fog működni. Odafigyeltem arra, hogy a fejezetek egymásra épüljenek. Ahogy mindig mondom: rengeteg erőfeszítés kell ahhoz, hogy valami erőfeszítés nélkülinek tűnjön. Ez egy nagyon fókuszált film, nem egy antológiafilm, ahol a részeket ide-oda lehet pakolni. Ha valaki külön nézné meg a fejezeteket, teljesen lesújtana. Úgy már nem lenne az én filmem.
Hogyan kapcsolódik egymáshoz a szemedben ez a három történet? Mit szerettél volna általuk mesélni a családról?
Sosem voltam jó abban, hogy magamat analizáljam. Talán az a legfontosabb, ami az első történetben hangzik el: Nem te választod a családodat. A barátaidat és a szerelmeidet te választod, de a családodat nem. De valójában nem igazán akarok „üzenni” semmit. Inkább csak megfigyelek. Megpróbálom megfigyelni, hogy
egy kicsit mindannyian el vagyunk rontva, mindannyian sérültek vagyunk és ezek a sérüléseink hatnak egymásra, a gyerekeinkre és a szüleinkre.
Mivel mindannyian hibásak vagyunk, nem szeretnék megítélni senkit. Helyette inkább gyengédséggel próbálom megfigyelni őket. Nálam nincsenek jófiúk és rosszfiúk. Egy akciófilmben ez a felosztás rendben van, de ez nem az én világom.
Volt valamilyen személyes mondanivalód a filmmel?
Mindkét szülőmet elveszítettem már, és sok érdekességet csak azután tudtam meg róluk, miután már nem voltak itt velünk. De nem a halálukat próbáltam feldolgozni a filmmel, nem a veszteség „helyrehozása” volt a célom. Nem tudom, honnan jött, de tudok mondani néhány személyes dolgot, ami inspirált.
Az anyámnak volt egy ikerbátyja, az apjuk bűnöző volt, ezért nem volt jelen az életükben. Már akkor börtönbe került, amikor még kicsik voltak. Az anyjuk, a nagymamám tanítónőként dolgozott, hogy el tudja tartani őket. Sokat dolgozott, így a gyerekei sokat voltak egyedül. Emiatt kvázi „telepátia” alakult ki bennük. Gyerekként mindig ledöbbentem azon, hogy amikor megcsörrent a telefon, gyakran előre tudták, hogy a testvérük hívja őket. Ha az egyik nem érezte jól magát, a másik rögtön hívta, mert érezte, hogy valami nincs rendben. Elképesztően szoros kapcsolat alakult ki köztük, mert kicsiként gyakran kettesben voltak, magukra hagyva. A filmem ikermotívuma például innen jött.
Vicky Krieps, Cate Blanchett és Charlotte Rampling a Father Mother Sister Brother-ben (Fotó: Vague Notion/Collection ChristopheL via AFP)
Hogyan működik nálad a kreatív folyamat? Éveken át figyeled a családokat, majd idővel megírod az összegyűlt anyagból a forgatókönyvet?
Csak gyűjtöm a magokat, de sokáig fogalmam sincs, mit fogok kezdeni velük. Gyűjtöm őket, elrakom őket egy kis dobozba, és idővel elkezdenek bennem képekké összeállni. Sokszor a színészekkel, a karakterekkel kezdek, vagy egy olyan hellyel, ami inspirál. A Father Mother Sister Brothernél az első gondolatom az volt, hogy Tom Waits legyen Adam Driver apja.
Szeretem, ahogy a csendet használod. Mennyire fontos számodra a csend a filmjeidben? És e film esetében mennyire figyeltél oda a családokon belüli nonverbális kommunikációra?
Az emberek nemcsak azzal kommunikálnak, amit kimondanak, hanem azzal is, amit nem mondanak ki. A zenében is hasonlóan működik. Azok a hangok, amiket nem játszol el, lehetővé teszik, hogy azok, amiket eljátszol, rezonáljanak. Régen rendszeresen jártam Japánba, és minden egyes alkalommal vásároltam néhány videokazettát. Régi japán filmeket, amik nem voltak elérhetők Amerikában. Ozu és Mizoguchi filmeket. Néztem őket újra meg újra, és rájöttem, hogy szinte mindent értek bennük anélkül is, hogy tudnám, mit beszélnek. Az érzelmeken keresztül értettem meg őket. Elismerem, a cselekménypontok azért rejtélyesek maradtak. De az érzések ott voltak a színészek szemében és mozdulataiban, a köztük lévő csendben.
És amikor beszélnek, akkor sem mondanak néha semmit.
Mint ahogy most te sem. (nevet) Csak viccelek. A lényeg tényleg az, amit nem mondunk ki. Van egy régi vaudeville-vicc, ahol két fickó áll a színpadon. Megszólal a telefon, az egyik felveszi: „Tényleg?… Tényleg?… Tényleg?” Aztán leteszi. A másik megkérdezi: „Mit mondott?” „Nem mondott semmit”. Bocsánat, hülye egy vicc, de imádom.
A filmedben számos ismétlődő motívum és téma jelenik meg: például a vízzel koccintás témájának állandó visszatérése.
Őszintén szólva az ismétlődéseket csak azért raktam bele, hogy szórakoztassam magam írás közben. Nem tudom, hogy miért, egyszerűen nagyon szórakoztatónak találom őket. Imádom a variációt és az ismétlést minden művészeti formában. Számomra a variáció maga a szépség, és az univerzum titka a variáció minden természeti jelenségben: emberben, állatban, növényben… Mindenben. Ez engem gyönyörködtet. Imádom a variációkat, az apró, pici változásokat, és azt, ahogy más-más módokon lehet bemutatni ugyanazt. Sajnos a helyzet az, hogy a variációk fel nem ismerése miatt az emberek szeretnek ráhúzni a másikra valamilyen mentális betegséget: neked ez van, neked meg az… Pedig csak az a helyzet, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. És ez az, ami szerintem gyönyörű. Miért nem tudjuk egyszerűen csak elfogadni a variációkat?
Adam Driver és Mayim Bialik a Father Mother Sister Brother-ben (Fotó: Vague Notion/Collection ChristopheL via AFP)
A film több pontján megjelenik egy csapatnyi gördeszkás, akiknek a mozgását lassított felvételben csodálhatjuk meg. Mit jelentenek ők számodra?
A gördeszkások olyanok a filmben, mint amikor megállsz egy pillanatra, és nézed, ahogy egy madárcsapat elrepül fölötted. Egyszerűen rácsodálkozol valami szépre. És közben leróttam a tiszteletemet is a gördeszkások előtt, mert kizárólag ezekben a pillanatokban használtam speciális effektusokat. Sehol máshol nem teszem ezt. Minden más teljesen természetes. Imádom a gördeszkásokat. Hihetetlen, hogy kerekeket tesznek egy deszkára, és ezzel nemcsak be tudják járni az egész várost, hanem csodás trükköket tudnak vele bemutatni. Azt is imádom bennük, hogy sok köztük a bűnöző. A gördeszkás kultúra Dél-Kaliforniából származik, olyan gyerekek kezdték, akik gyakran betörtek gazdag emberek elhagyott házaiba, hogy a leengedett úszómedencéiket pályaként használják. Imádom az élethez való hozzáállásukat. Anarchisták, tudod? Gyakorlatilag egy törzset alkotnak. Ismerik egymást. Beszéltem egy New York-i gördeszkással és ismert egy ír gördeszkást. Mondom: mi van? Kiderült, hogy együtt gördeszkáztak New Yorkban.
Próbáltad már valaha?
Amikor még fiatal voltam. Most már nem tenném.
Említetted, hogy nemcsak emberek, hanem helyek is inspirálnak. Mesélnél arról, hogy az új filmednél milyen helyek jelentettek inspirációt?
Van egy helyem Catskillsben, ahol írok és dolgozom. Nagyon elszigetelt, olyan, mintha egy erdőben lenne. Azt szerettem volna, hogy Tom Waits karakterének, az apának legyen egy saját, mindentől távol eső világa, és ezáltal távolodjon el a való világtól. A szakszervezeti előírások miatt New York harminc mérföldes vonzáskörzetében kellett forgatnunk, szóval találtunk egy helyszínt, ami 29,5 mérföldre esett a várostól.
Aztán következett Írország. Eszembe jutott, hogy ha Írországban élsz, íróként nem kell adót fizetned. Tárt karokkal fogadják az írókat, mivel nagy történetmesélők. Arra gondoltam, hogy a főszereplő legyen angol, de éljen Írországban. És a lányai is odaköltöznek, mintegy követve őt. És imádtam kitalálni a könyvei címét: Egy hűtlen holnap, A szerelem határai, Orgona a hóban… Ez volt az egyik kedvenc szórakozásom. Esténként lefekvés előtt folyamatosan ilyen könyvcímeken gondolkodtam.
Azt is kitaláltad, hogy miről szólnak ezek a könyvek?
Megálltam a címeknél. A sztorijukat rád bízom. (mosolyog)
A saját filmjeid közül melyiknek szereted a legjobban a címét?
Az Only Lovers Left Alive-nak (magyarul Halhatatlan szeretők címmel mutatták be – a szerző). Igazából loptam. Volt egy lázadó londoni fiatalokról szóló könyv ilyen címmel, amit még Nicholas Raytől kaptam ajándékba, mert egy időben nála voltak a filmjogok. Most Mick Jaggernél vannak. Azt gondolta, hogy nekem tetszeni fog. Mivel a címeknél nem lehet szerzői jogot érvényesíteni, éltem a lehetőséggel, és elloptam a címet, mert annyira gyönyörű. Nem akartam megfilmesíteni a könyvet, az én Only Lovers Left Alive-om teljesen másról szól. A vámpíros dolog csak egy keret, metafora. Arról mesélek benne, hogy ha igazán szeretsz valakit, akkor elfogadod olyannak, amilyen. Nem próbálod meg mássá tenni. De a Florida, a paradicsommal is nagyon elégedett vagyok. Azt sem én találtam ki. Eredetileg egy régi rádióműsor címe volt.
Ismét együtt dolgoztál régi barátoddal, Tom Waits-szel. Mesélnél a kapcsolatotokról?
Tom sajnos nem tudott eljönni Velencébe, de pont tegnap este hívott, hogy mi a helyzet, és milyen a film fogadtatása. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy olyan, mintha mi ketten testvérek lennénk. Tom egy hiteles fickó. Óriási rajongója vagyok a zenéjének. Annyi furcsa kalandunk volt együtt, hogy azt el sem tudod képzelni. Először 1985-ben találkoztunk egy buliban, amit egy közös barátunk, Jean-Michel Basquiat tartott. Elkezdtünk beszélgetni, és azon kaptuk magunkat, hogy egész éjszaka fent maradtunk, és egymás után jártuk be New York éjszakai klubjait. És azóta is barátok vagyunk. Nehéz megmondani, hogy miért. Egyszerűen csak nagyra becsüljük egymást. Szeretek együtt lógni vele.
Tom egyik elmélete az, hogy szerinte azért vonzódom a kívülállókhoz, mert korán megőszültem, és ezzel magam is kívülálló lettem.
Pár hónapja azzal hívott fel, hogy írna rólam egy rövid életrajzot, de a maga Tom-os, absztrakt módján. Ebben a képzeletbeli portréban arról ír, hogy Leavenworth jót tett Jimnek, miközben Leavenworth egy hírhedt börtön. De Tom még az absztraktságában is nagyon pontos. Kevés ember ismer olyan jól, mint ő. Imádok együtt dolgozni vele.
Tom Waits és Jim Jarmusch a Father Mother Sister Brother bemutatóját követő közönségtalálkozón, a 63. New York-i Filmfesztiválon (Fotó: Jamie McCarthy / Getty Images for FLC)
Az első forgatási napunk a Father Mother Sister Brotherben érdekesen kezdődött. Adam Driverről és Mayim Bialikról tudnod kell, hogy mindketten rendkívül precíz színészek. Pontos technikával dolgoznak. Erre egy jelenetben szerepelnek Tommal, aki ennek pont az ellentéte: neki mindig hosszabb pórázt kell adni. Az első nap után Tom odajött hozzám azzal, hogy „Jim, beszélnünk kell!” Néztem aggódva, hogy mi lehet a baj, erre mondja, hogy „Két profi bérgyilkost szerződtettél mellém. Mit kéne mellettük csinálnom?” Mondtam neki, hogy pontosan azt fogjuk csinálni, amit mindig is szoktunk: „Te egyszerűen csak magadat adod a kamera előtt, és a dolog működni fog”. És tényleg működött, mert megbízott bennem.
Tomnak igaza van abban, hogy a korai megőszülésed miatt kívülállóként tekintesz magadra?
Valószínűleg van igazságtartalma az elméletének. De nem szeretem magam elemezni. Már nagyon fiatalon elkezdtem őszülni, az anyám és az ikertestvére is fehér hajúak voltak már a húszas éveik elején. Én nem olyan hirtelen őszültem be, mint ők, de a folyamat már kamaszkoromban elkezdődött. Az első filmem, a Florida, a paradicsom készítése idején csak fekete ruhákat hordtam, mert borongós kedvű fiatal voltam, és megszállottan rajongtam Johnny Cashért, Hamletért és Zorroért. Aztán mozikba került az első filmem, amivel eljutottam pár helyre és megjelent velem néhány interjú. És az első benyomás nem mindenkinél volt jó. Visszajutott hozzám, hogy „Micsoda egy beképzelt seggfej ez a fickó. Fekete-fehér filmet csinál, hogy trendi legyen, befesti fehérre a haját és csak fekete ruhákat hord”.
Jó lecke volt számomra, hogy az emberek mi mindent vetítenek ki rád pusztán a megjelenésed alapján. A dolog szinte sokkterápiaként ért, mert alapvetően félénk fickó vagyok, nem keresem a figyelmet. Őszintén szólva nem is szeretem. Nagyon büszke vagyok a filmjeimre a díszbemutatókon, nagyon szép, hogy ünnepelnek, de attól még ez a vörös szőnyeges vonulás nem az én világom.
Korábban sokszor panaszkodtál, hogy mennyire nehéz finanszírozást szerezni a filmjeidhez. Sok befejezetlen filmterved fekszik az asztalfiók mélyén?
Van egy befejezett forgatókönyvem, amit sosem forgattam le. Bill Murraynek írtam, az a címe, hogy Three Moons in the Sky (Három Hold az égen). Egy olyan férfiról szólt, akinek titokban három családja van, és ez a három család egyáltalán nem tud egymásról. A főhős elképesztő zsonglőrködéssel próbálja ezt a látszatot továbbra is fenntartani, csakhogy történik egy katasztrófa, ami miatt a három családot egy fedél alá kell hoznia. Jó történet volt, jó forgatókönyv. Odaadtam Billnek, aki rögtön kérdezte, hogy mikor kezdjük? Csakhogy közben lett egy jobb ötletem, ami elkezdte jobban izgatni a fantáziámat. Ez lett végül a Hervadó virágok. Inkább azt forgattuk le.
Ezen felül van még egy befejezetlen forgatókönyvem, amit évekkel ezelőtt kezdtem el írni. Nem szeretem az életrajzi filmeket, mégis izgatott, hogy csináljak egy portrét Eddie Cochranről, a rockabilly sztárról, aki nagyon fiatalon halt meg. Aztán ahogy dolgoztam rajta, rá kellett jönnöm, hogy elég unalmas életet élt. Nem volt különösebben vad figura, egy autóbalesetben halt meg. Egy kocsiban utazott a barátjával, Gene Vincenttel, aki aznap hullarészeg volt, mégis ő élte túl a balesetet. Cochran szelíd fickó volt, hűséges volt a barátnőjéhez. Csak a zenéje volt vad, ő maga egyáltalán nem. Aztán megláttam ennek a szépségét: érdekesnek tűnt filmet csinálni a vad rock and roll egyik figurájáról, aki egyáltalán nem volt vad. Sokat dolgoztam a forgatókönyvön, ám végül sosem fejeztem be. Ezen kívül van egy teljesen kész forgatókönyvem a következő filmemhez.
Jim Jarmusch, Vicky Krieps, Indya Moore, Luka Sabbat és Adam Driver a Father Mother Sister Brother bemutatóját követő közönségtalálkozón, a 63. New York-i Filmfesztiválon (Fotó: Jamie McCarthy / Getty Images for FLC)
Mesélhetsz róla?
Inkább nem. Ebben nagyon babonás vagyok.
Egy utolsó kérdés…
Hűha, akkor ez jó kérdés legyen.
(nevetek) Vizuális szempontból a filmnek van egy nosztalgikus oldala, pedig az elmesélt történetek nem a múltban játszódnak. Érdekelne, hogy éreztél-e nosztalgiát, miközben írtad vagy forgattad a filmet?
Nem igazán. Nem vagyok nosztalgiázó típus. Az életem jelen időben telik, mindig figyelek arra, hogy jelen legyek. És ez piszok nehéz dolog. Tai Chizem, csikungozom, meditálok…
Óriási küzdelem megtanulni, hogy akár csak egy pillanatra is tényleg jelen legyél a napod során. De ha sikerül, sokat kapsz tőle.
Nem szeretek visszafelé nézegetni, de mivel a harmadik részt Párizsban vettük fel, a város rengeteg emléket hozott fel bennem. Párizs városként a második nagy szerelmem, tudod? Szóval sok régi emlék feljött, de ezt nem nevezném nosztalgiának. Egyszerűen csak elárasztottak az érzelmek. Amúgy tudod, hogy Párizs mikor a legjobb? Augusztusban, amikor az összes francia elmegy nyaralni.
A Father Mother Sister Brother január 5-től látható a magyar mozik műsorán.
