Párizs-szindróma
A francia fővárosba rendszeresen érkeznek olyan turisták, akik valamiféle idealizált Párizs-képet dédelgetnek magukban, és lágy, romantikus harmonikaszóra, macskaköves utcákra, holdfényes boulevard-okra és Amélie Poulain-szerű pincérnőkre számítanak; ehelyett viszont lehúzós taxisokkal, gagyi szuvenírboltokkal, szmoggal, rosszul megszervezett tömegközlekedéssel, kaotikus várostervezéssel, lepusztultsággal, dzsentrifikációval, cseppet sem segítőkész helyiekkel, megvadult turistahordákkal és a nagyvárosok egyéb istencsapásaival szembesülnek. Valamint azzal a szomorú ténnyel, hogy a párizsi nők (és férfiak) jelentős hányada azért nem egészen úgy fest, mintha most lépett volna ki egy Dior-katalógusból.
A többség persze hamar túllendül a csalódáson, és pompásan tudja magát érezni Párizsban, annak ellenére, hogy az nem pont úgy néz ki, mint egy 100 évvel ezelőtti képeslapon. Ám akadnak olyanok is, akik nehezebben birkóznak meg a párizsi élmények okozta kultúrsokkal: szédülnek, izzadnak, hányingerrel küzdenek, szoronganak, vagy súlyosabb esetben hallucinációk, téveszmék gyötrik őket, vagy épp eluralkodik rajtuk az üldözési mánia. Ezt a különös tünetegyüttest nevezik Párizs-szindrómának.
Louvre, Párizs (fotó: Pascal Le Segretain/Getty Images)
Főként (de nem kizárólag) a japán turistákat érinti, akiknek valamiért még a szokottnál is romantikusabb és túlzóbb elképzelései vannak a francia fővárosról és úgy általában a franciákról, a francia divatot, gasztronómiát, építészetet, művészetet és egyebeket meg rendszerint a kifinomult ízléssel, az eleganciával és a stílussal kapcsolják össze; egészen addig, amíg el nem látogattak Párizsba. A helyzetet pedig tovább nehezítik a nyelvi korlátok, hisz a franciák és a japánok köztudomásúlag nem nagyon szeretnek megszólalni a legelterjedtebb közvetítő nyelven, vagyis angolul, ha nem nagyon muszáj. Illetve nyilván az sem elhanyagolható tényező, hogy Japánból baromi sokáig tart eljutni Franciaországig, a halálosan kimerült, jetlagtől kóválygó utazók meg nyilván kevésbé fogékonyak a valódi Párizs valódi szépségeire.
Jeruzsálem-szindróma
Hasonló (távolról hasonló) jelenség a Jeruzsálem-szindróma, amikor az ábrahámi vallások szent városába, vagyis Jeruzsálembe látogató turisták – többségében észak-amerikai vagy nyugat-európai zsidók és keresztények, kisebb részben muszlimok – valamiféle bizarr vallási eksztázisba esnek, és ó-, illetve újszövetségi alakokként kezdenek viselkedni: egy kigyúrt amerikai úr például Sámsonnak képzelte magát, és minden áron arrébb akarta helyezni a Nyugati Falat, egy nő pedig minden nap elment a Szent Sír-templomba, és a fiát, Jézust gyászolva zokogva borult az oltárra. Időnként meg ösztövér, szakállas, hosszú hajú, fehér leplekbe csavart alakok tűnnek fel Keresztelő Szent Jánosként vagy egyenesen Krisztusként, és a tiszta, erkölcsös életről prédikálnak az utcákon.
Az Al-Aksza mecset és a siratófal Jeruzsálemben (fotó: Elisa Schu/picture alliance via Getty Images)
1969-ben egy ausztrál – amúgy civilben birkanyíróként dolgozó – férfi felgyújtotta az Al-Aksza-mecsetet, hogy a romokon egy új templomot építsen a zsidóknak (ez amúgy végül nem valósult meg). A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a Jeruzsálem-szindrómában szenvedők (évente nagyjából száz esetet regisztrálnak) egy része mentálisan egyébként is kissé ingatag, esetleg miszticizmusra hajlamos.
Firenze-szindróma
A fentieknél némileg talán kellemesebb (és jóval ritkább) a Firenze-szindróma, avagy közkeletű nevén a Stendhal-szindróma. Ez akkor keríti hatalmába a mélyen európai kultúrára szomjúhozó utazót, amikor olyan városba érkezik, ahol nagy koncentrációban lelhetőek fel páratlan szépségű és felbecsülhetetlen értékű műalkotások – mondjuk Firenzébe, hisz ott az Uffizi-galéria önmagában is képes súlyos katarzisrohamot okozni. A 19. század francia irodalmának nagy romantikus realistája, Stendhal is a firenzei Santa Croce-templomban élte át a művészet-túladagolást, amelyről így emlékezett meg Nápoly és Firenze – Utazás Milánóból Reggióba című könyvében: „Lüktető szívvel léptem ki a Santa Croce-templomból, mintha kiszippantották volna belőlem az életet, úgy éreztem, mintha zuhannék”. A jellemző tünetek közé tartozik a heves szívverés, az ájulás és a zavarodottság, szélsőségesebb esetekben pedig hallucinációk is felléphetnek.
Az Uffizi Firenzében (fotó: Laura Lezza/Getty Images)
Velence-szindróma
A Velence-szindróma azoknak a viselkedését írja le, akik kifejezetten azzal a szándékkal utaznak Velencébe, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Csak 1988 és 1995 között 51 külföldi látogatót diagnosztizáltak így. Az alanyok között voltak férfiak és nők is, de a legnagyobb csoport Németországból érkezett: lehetséges, hogy az egyik legismertebb Thomas Mann-novella, a Halál Velencében hatására – habár abban nem lesz öngyilkos senki (a főszereplő kolerában, esetleg szívrohamban hal meg Velencében).
Ráadásul a csoport tagjai között azonban voltak olyanok is, akik az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából, Franciaországból és más országokból érkeztek. Összesen 16-nak sikerült véghezvinnie öngyilkossági tervét. A jelenséget vizsgáló kutatások alapján úgy tűnik, hogy itt alapvetően „romantikus beállítottságú emberekről van szó”, akiknek a „kollektív képzeletében Velence a dekadencia, a hanyatlás és az elmúlás szimbóluma”.
Stockholm-szindróma
A Stockholm-szindróma arra a furcsa jelenségre utal, hogy az emberrablások vagy túszejtések alkalmával az áldozatok körülbelül egynegyede érzelmi kötődést vagy valamiféle lojalitást alakít ki fogvatartóival vagy bántalmazóival. Sőt: néhányan aktív, cselekvő szerepbe is kerülnek, átlépve az áldozat és az elkövető közötti határt.
Ezt a szindrómát egy 1973 nyarán Stockholmban történt bankrablás után nevezték el, amely túszhelyzetté alakult. A rablók hat napig tartottak fogva négy banki alkalmazottat. A túszokra dinamitot erősítettek és bezárták őket egy páncélterembe. A rablók tárgyalásos megadását követően a túszok azt mondták, hogy jobban tartanak a rendőrségtől, mint a rablóktól, pénzt gyűjtöttek fogvatartóik védelmére, és megtagadták, hogy ellenük tanúskodjanak (hogy pontosan mi is történt Stockholmban, és hogy milyen félreértések és legendák övezik magát a Stockholm-szindrómát, ebben a cikkünkben írtunk hosszabban).
A stockholmi Kreditbangen épülete, a Stockholm-szindrómát ihlető bakrablás színhelye (fotó: Wikimedia Commons)
Lima-szindróma
A kevésbé ismert Lima-szindróma a Stockholm-szindróma ellentéte vagy fordítottja: ilyenkor a fogvatartók táplálnak pozitív érzelmeket foglyaik iránt. 1996 decemberében Peru fővárosában, Limában a Tupac Amaru Forradalmi Mozgalom tagjai 600 vendéget ejtettek túszul a japán nagykövet rezidenciáján.
A fogvatartók annyira megsajnálták a vendégeket, hogy néhány napon belül a legtöbbjüket elengedték, köztük olyan fontos személyiségeket is, mint az akkori perui elnök édesanyja. Csaknem négy hónapon át tartó hosszas tárgyalások után az összes túsz – egy kivételével – szabadon távozott. A válságot a különleges erők rajtaütése oldotta meg, amelynek során két túszejtő és egy kommandós meghalt.
London-szindróma
A London-szindróma pedig egyszerre Stockholm- és a Lima-szindróma ellentéte: ilyen esetekben a túszejtők különösen negatív érzéseket táplálnak a túszok iránt. Vagy még pontosabban, azt a helyzetet írja le, amikor a túszok direkt provokálják fogvatartóikat: sértegetik őket, vitatkoznak velük, esetleg fizikai támadást vagy szökést kísérelnek meg. Mindez emberileg persze érthető, ám gyakran tragédiával végződik.
A nevét a londoni iráni nagykövetség 1981-es ostroma után kapta, amelynek során a 26 túsz egyike – a többiek könyörgése ellenére – folyamatosan vitatkozott fogvatartóival. Amikor a túszrablók úgy döntöttek, hogy egyik túszukat megölik, hogy követeléseiket érvényesítsék, lelőtték a férfit, és a holttestét az utcára dobták. A kivégzés fegyveres rendőri beavatkozást váltott ki, amelynek során további túszok haltak meg.
A londoni iráni nagykövetség (fotó: Dan Kitwood/Getty Images)
Amszterdam-szindróma
Az Amszterdam-szindróma azoknak a férfiaknak a viselkedésére utal, akik meztelen feleségükről vagy magukról és feleségükről szex közben készült képeket osztanak meg partnerük beleegyezése nélkül. A szindróma feltehetően a hírhedt amszterdami vöröslámpás negyed után kapta a nevét, amelyet egyébként az olaszországi La Sapienza Egyetem szexológusa alkotta meg, és először a 2008-as római Európai Szexológiai Szövetség konferenciáján hangzott el.
Brooklyn-szindróma
Ezt a kifejezést a második világháború alatt találták ki a haditengerészet pszichiáterei, akik bizonyos viselkedési jellemzőket és mintákat figyeltek meg a katonai szolgálatra toborzott férfiak egy részénél: agresszívak voltak, kötözködőek, arrogánsak és hirtelen haragúak. Mivel olyan gyakran fordultak elő ezek a jellemzők, felismerték, hogy összefüggésben állnak az érintett férfiak származási helyével: olyan nagyvárosokkal, ahol a speciális kulturális körülmények miatt a férfiak személyisége jóval konfrontatívabb. Ez nem egy valódi pszichiátriai betegség: a kifejezést a haditengerészet pszichiáterei azért azonosították, hogy megkülönböztessék a valódi mentális problémáktól, és ne minősítsék a sorozottakat szolgálatra alkalmatlannak a – mondjuk úgy – karakán stílusuk miatt.
Detroit-szindróma
A Detroit-szindróma egyfajta életkori diszkrimináció, amelynek során a magasabb életkorú munkavállalókat fiatalabb, gyorsabb és erősebb munkavállalókkal váltanak fel, akik ráadásul a modern munkahelyekhez jobban illeszkedő új készségekkel is rendelkeznek. A 2011-ben leírt szindróma nevét az amerikai autógyártás egykori fellegváráról, Detroitról kapta, és nem véletlenül: hisz a régebbi autómodelleket mindig felváltják az újabbak.
