A Radnóti Színház külön felületet szánt a honlapján annak, hogy ki pótol téged azokban a darabokban, amiket náluk viszel. Mindenki nagyon szeret, a közönség és a színházad is. Milyen hangulatban kezdted elvarrni a szálakat? Amiben most vagy, nyilván teljesen új érzelmi helyzet.
Ahogy ezt már meg is osztottam a nyilvánossággal, régóta vártuk, hogy lehessen kisbabánk. Nagyon küzdelmes út volt, tényleg hosszú évek, kutatások, vizsgálatok előzték meg. Így voltaképpen erre már lélekben felkészültem, és sok szereppel úgy voltam már korábban is, hogy ezt már lehet, hogy nem csinálom meg. Aztán valahogy úgy jött ki a lépés, hogy az egyetlen feladat, amit le kellett mondani, Valló Péternél az Erdőszellem volt. Szeretek Vallóval dolgozni, de egyetértettünk abban, hogy nincs az a szerep a világirodalomban, ami érdekesebb lehet annál, ami most vár rám. Szívesen adok át bármit, mert tudom, hogy nagyon jó kolleginák ugranak be a helyemre. Most tizenegy futó előadásom van.
Akartam is kérdezni, hogy számszerűsítve ez mit jelent.
Ebből a tizenegyből a Radnótiban megy öt, kettő a Loupe-nál, egy a 6színben, egy a Delta Produkciónál, egy a Protonnál, és egy az Örkényben. Megpróbálok mindenben segíteni a beugróknak, úgy átadni a dolgokat, hogy közben mégse telepedjek rájuk, legyen esélyük a saját értelmezésüket is belevinni. Érdekes dolog ez. Az embernek mindig van a szerepeivel egy különös viszonya, mert hát ez mégiscsak egy alkotó folyamat, és akármennyire is mondják, hogy a színész lecserélhető, ugyanúgy része vagy az alkotásnak, ugyanúgy benne vagy egy-egy szerepben; benne vannak az emlékeid, a tapasztalataid, a kreativitásod, egy csomó minden. Mélyen kötődöm egy-egy szerepemhez, ezért persze fontos nekem, hogy jó kezekbe kerüljenek. Maximális bizalmam van a kolléganőkben, akik jönnek a helyemre. A tizenegy futó darab olyan havi huszonkét előadást jelentett, ami sok, úgyhogy most ennek a fokozatos kiszállásnak van egy ilyen pozitív része is, hogy megtapasztalhatom, mennyivel könnyebb az életem akkor, ha nem huszonkét előadásom van egy hónapban, hanem csak tizenkettő, vagy öt, vagy kettő. Másrészről viszont azzal is most szembesülök, hogy a szakmám mindig is az identitásom egyik alapját képezte, és hogy most olyan átmeneti állapotban vagyok, amikor ez már nincs jelen úgy, ahogy volt, de még a másik szerepem sincs meg teljesen – az, hogy édesanya vagyok. A kettő között lebegek most. A felszabadult szabadidőmben igyekszem nem szomorkodni, hanem felkészülni arra, hogy milyen lesz anyukának lenni, kicsit úgy, mint egy próbafolyamatban.
Sodró Eliza (Fotó: Leéb Ádám)
Jól láttam, hogy a Hullámtörésre nem lesz beugró? Az nem lesz egyáltalán?
Ebben az évadban nem lesz. Nem tudjuk, nem dőlt még el, hogy szeptembertől mi lesz a sorsa. Jeleztem, hogy egy évig biztos nem szeretnék visszatérni a baba mellől; ez neki is fontos, és én is szeretném megélni a csecsemős időszakot. Aztán majd szépen fokozatosan visszatérek, de csak annyit vállalok, hogy az mindenkinek kényelmes legyen. A Hullámtörésre nagyon nehéz lett volna most beugrót találni, mert azért az tényleg egy faltól-falig szerep.
Szinte teljesen rád épül az előadás.
Hát igen, erre nem elég egy kétnapos beugró próba, rendesen próbálnia kellene annak az embernek, aki elvállalná. Ami a társulatnak is nehézség, mert sok feladat van még idén, több bemutató is lesz a Radnótiban, egész egyszerűen nem lehetett hova beilleszteni, nem lehet ennyire túlterhelni egy társulatot. Nagyon jó dolognak tartom, hogy a Radnótiban ezekre az élettani folyamatokra is odafigyelnek. Adél – Kováts Adél, a Radnóti igazgatója – a szerk. – szerintem ebben rendkívüli. Például én decemberben úgy éreztem, hogy februárban simán tudok még Hullámtörést játszani, de Adél ragaszkodott hozzá, hogy januárban menjen le abból az utolsó. Érzelmileg is megterhelő, vannak benne akrobatikusabb elemek, „Lizikém, jobb a biztonság, figyeljünk oda”. Utólag beláttam, hogy igaza volt.
Azért is hoztam szóba, mert tudom, hogy fontos neked a Hullámtörés.
A Hullámtörésre például már abszolút úgy készültem, hogy ezt most már biztos nem fogom eljátszani. Aztán hirtelen ott álltam a bemutatón lapos hassal, egy szűk fehér bodyban. Minden premierem után feltettem a kérdést, hogy vajon mit kellett még megtanuljak ettől a szereptől, ami miatt a gyerekem úgy érezte, hogy anya, ezt még el kell játszanod?
Utólag visszatekintve tényleg nagyon szerencsés vagyok, mert az elmúlt négy-öt évben igazi sorsfordító szerepeket kaptam, amelyek nagy találkozások voltak, és szakmailag is óriási fejlődésre, előre lépésekre adtak lehetőséget. Ilyen a Darázs a Deltával, a Janikovszky-darab a 6színben, a Túl éles és a Bármi lehetséges a Loupe-pal, a Legközelebbi ember, a 3tél és a Hullámtörés. Szép, nagyszerű időszaka volt ez a karrieremnek, úgyhogy nem is baj, hogy most egy kicsit pihenek, szusszanok egyet. De valóban, a Hullámtörés különleges dolog. Azt hiszem, azok a tapasztalatok, amelyek a korábbi darabokból hoztam magammal, ott össze tudtak adódni, ennek köszönhetően teljes magabiztossággal tudtam megcsinálni, az elejétől a végéig. Kaptam rá persze pozitív és negatív visszajelzést is, de úgy vagyok vele, hogy én ezt ilyenre szerettem volna, és Szenteczki Zita, a rendező is egyetértett velem, hogy ez a szerep ilyen, ezt lehet szeretni és nem szeretni, de elvenni belőle vagy hozzáadni nem lehet.
Egyébként mennyire szoktak befolyásolni a kritikai megjegyzések?
Most már azt gondolom, hogy ezt is helyrebillentettem magamban. Régebben meg tudott bántani egy-egy kritika, de rájöttem, hogy a sebezhetőségem bizonytalanságból ered. Ha érvényes alkotónak tartom magam, és olyan munkát adok ki a kezemből, amire joggal vagyok büszke, akkor nem adok akkora hatalmat egy kritikának, hogy megsebezzen. Legfeljebb elgondolkodom rajta, ha van benne valami figyelemreméltó.
Fotó: Leéb Ádám
Otthon, a vőlegényeddel, Rusznák Andrással szoktatok egymásról beszélni szakmai kontextusban? Mármint abban az értelemben, hogy ki, mit és hogyan játszik.
A Bármi lehetséges esetében persze mindig beszéltünk; egyeztettük a praktikus dolgokat, hiszen együtt játsszuk. Olyanokra kell most gondolni, hogy „ott egy kicsit tarts légyszi egy szünetet, vagy ott nekem az úgy volna jó, ha a szemembe mondanád”…
Mikor történik ez általában?
Általában közvetlenül előadás után. De megnézzük egymást filmen és színházban is. Nagyon szeretem az Andris szakmai szemét, érdekes dolgokat vesz észre, amelyek esetleg nem is tudatosak a részemről, de ő ezeket kimondja, és rájövök, hogy tényleg, hát ezt ezért csinálom így, milyen igaza van. Az utóbbi években tényleg azt érzem, hogy az egyik hozzám legközelebb álló szakmai mérce Andris kifinomult színészi ízlése. Szerintem jó hatással vagyunk egymásra, nem visszük félre a másikat.
Nekem az a benyomásom már régen, hogy te alapvetően sem félsz a kritikától.
Szerintem van egy egészséges hozzáállásom ehhez. Az volt nehéz pályakezdő koromban, hogy bemutatók után még olyan érzékeny állapotban voltam, hogy automatikusan instrukciónak vettem egy-egy kritikai megjegyzést.
Egy szerep nem készül el a premierre. A színész még utána is dolgozik rajta, finomhangol. És egy-egy durva kritikai megállapítás – akár pozitív, akár negatív, akár csak egy semleges címke – bele tud piszkálni abba az érzékeny folyamatba, ami a színész, a rendező, a kollégák és a közönség között zajlik. Ezért eleinte csak akkor olvastam el kritikát, vagy kértem ki bárki őszinte véleményét, ha már megvolt a magabiztosságom egy adott szerepben. Aztán idővel megerősödtem annyira, hogy ne ítélethirdetésként tekintsek ezekre a véleményekre, hanem csak egy meglátásként, aminek talán vannak hasznos részei, talán nincsenek.
Valamennyire várod a kritikákat?
Nem, nem igazán. Szerintem nem is olvasok el mindent. Csak ami szembejön. Nagyon hálás tudok lenni, ha valaki értő elemzést ír, még akkor is, ha leírja a negatív dolgokat is. Jól esik, ha azt látom, hogy valaki egy rendszerben keretezi az adott előadást. Nem lehet úgy leélni egy életet, hogy az ember folyamatosan arra vár, hogy valaki végre megmondja, hogy ő egy jó színész. Akkor nem alkotó vagy, hanem sikeréhes kisóvodás. Az egész élet egy olyan rémálommá válik, amiben egy sohavégetnemérő színműs felvételin kell teljesíteni.
Sajnos a színészek sokszor még mindig arra vannak kondicionálva, hogy csökkentértékűnek és pótolhatónak érezzék magukat. Időnként még mindig hallani azokat a kártékony mondatokat, hogy „éhes színész a jó színész; mindenki pótolható; aki kurvának áll ne sírjon, ha…” – stb. A kizsákmányolást és a hivatástudattal való visszaélést még mindig gyakran becézik művészi alázatnak. Úgy látom, hogy ebből az ördögi körből, csak akkor lehet kikerülni, ha felismerjük és elismerjük az értékeinket, és meg tudjuk húzni a határainkat. És ez szerintem ott kezdődik, hogy az ember meghallgatja ugyan a kritikát, de nem teszi magát függővé tőle. Bíztató számomra, hogy a MeToo mozgalom, az egyetemfoglalás és egyéb társadalmi változások hatására már fejlődőben van egy öntudatosabb színészgeneráció. Azt hiszem, ennek a szakmának a méltóságát csak maga a szakma tudja visszaszerezni.
A színész hogy tudja magát megvédeni a kritikával szemben? Szerinted hogy tudja bárki megvédeni magát a kritikával szemben?
Nem is gondolom, hogy ez így dolga lenne, bár most, a social media világában gyakran előfordul, hogy alkotó emberek, így színészek is reagálnak erre, meg arra. Biztos te is kalkulálsz azzal, hogy egy-egy kritikádra jöhet egy-egy sértett alkotótól valami reakció.
Kalkulálok. Előfordul ilyesmi.
Szerintem nyilvánosan nem érdemes reagálni, mert csak nagyobb nézettséget generálsz az adott cikknek. Ha valami nagyon bántó, és az illető tényleg egy kritikus, nem egy propagandista, akkor lehet írni privátban egy levelet, néha a kritikusnak is hasznos, ha felhívják a figyelmét, amikor mondjuk figyelmetlenül megsért valamilyen etikai határt. Alapvetően viszont azt gondolom, nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani a sértéseknek. Alkotni kell és kész.
Fotó: Leéb Ádám
Olyan évben vagyunk, amely politikailag szélsőségesen aktív és feszült, rendkívüli várakozások és félelmek dolgoznak az emberekben. Mint ez a mostani beszélgetésünkből is kiderülhetett már, te olyan színész vagy, aki közéleti szerepvállalásairól is ismert. Nem bánod, hogy kimaradsz a hajrából? Nyilván jobb és fontosabb dolgod lesz annál, hogy a választási küzdelemmel foglalkozz, közben meg úgy képzelem, hogy téged azért most is nagyon érdekel, hogy mi lesz itt.
Nagyon remélem, hogy lesz változás, valóban nem titkoltam ezt eddig se. Kicsit bízom benne, hogy mivel én 1990-ben születtem, a gyerekem meg 2026-ban fog, ez azt is jelentheti, hogy ő is rendszerváltó baba lehet majd… Ha valamit csinálok, akkor azt rendesen csinálom, de most tudom, hogy a hajrában nem fogok tudni részt venni. Egy ideje igyekszem hátrébb vonulni, hogy magam körül megteremthessem a biztonságos babaváró nyugalmat.
Azt lehet? Ebben a helyzetben, amiben vagyunk?
Lehet, ha nem engeded be a dolgokat.
Nem mész föl az internetre, nem olvasol, nem reagálsz, nem kommentelsz.
Igen. Vagy diszkrétebben teszed. Azért én tényleg hajlamos vagyok úgy rápörögni dolgokra, hogy az alvásminőségem is romlik, ha nem figyelek. Az elmúlt négy évet arra is fordítottam, hogy egy kicsit jobban megismerjem önmagam, azt, hogy hogyan működöm. Megtanultam meditálni is például.
Nehéz volt megtanulnod a meditálást?
Nem, nekem ehhez szerintem jó érzékem van, mármint ahhoz, hogy ellazuljak, kikapcsoljak, de amikor valami nagyon mozgat, akkor nem megy.
Jöhet akármilyen meditáció, az agyam nem bír leállni, ha rácuppan egy közéleti ügyre, vagy egy magánéleti dologra, és én akkor vagyok jól, ha minden rendben van körülöttem, ha mindennel eleget tudok foglalkozni. Azt érzem, hogy jól menedzselem ezt már, néha persze van, amikor kicsúszik a kezemből az irányítás, de azért rajta vagyok. Sokan mondják, színészek, hogy akkor tudnak a legjobbak lenni a színpadon, amikor éppen a magánéletük romokban hever. Ez nálam egyáltalán nem így van. Ha az én magánéletem romokban hever, akkor az a fontosabb, és akkor egész egyszerűen az történik, hogy nem érdekel, hogy a színházi szerepemben Bessnek lebénult a barátja. Ilyenkor az empátiám magam felé irányul és nem tudok a szereppel együttérezni.
Volt már vaskosabb időszakod, amikor ez volt?
Volt, igen.
Nehéz volt?
Nagyon. Az ebben a kudarcos, hogy az ember érzi, hogy rosszul játszik, nincs ott fejben, nem úgy jönnek ki a dolgok. Ilyenkor nem szégyellek segítséget kérni, megpróbálom valahogy a magánéleti dolgaimat rendezni, és akkor szépen visszatér az egyensúly.
Kívülről úgy sejtem, amikor ti hazamentek, nem kell beavatási köröket futnotok arról, hogy mit éltek meg szakmailag, tudjátok, min megy keresztül a másik. Ennek viszont az a következménye, hogy a magánéleted, a szakmád, meg a közéleti szerepvállalásaid nincsenek egymástól elzárva.
Tényleg van ezek között egyfajta átjárás, nem érzem én se azt, hogy külön zsonglőrködnék velük. Andris nagyon nagy segítség, és azt is érzem, hogy az évek alatt egyre inkább jó csapattá váltunk. Alapvetően úgy működünk, hogy mindenki azt csinálja, amiben jó. A többi dologban pedig igyekszünk támogatni egymást. Az is segít, hogy minden nap szánunk időt beszélgetésre. Mindez évek alatt alakult ki kettőnk között, és szépen harmonizálódott.
Fotó: Leéb Ádám
Melyikőtök igényli jobban a beszélgetést? Feltételezem, hogy ő az, aki inkább hallgat ezekben a helyzetekben.
Tény, hogy Andris nagyon jól tud figyelni, de szerintem ez nagyjából kiegyenlített közöttünk… Általában úgy indul, hogy mindenki elmeséli a napját, mit élt át, hogy van, kicsit tervezgetünk is, szóba kerülnek szakmai tapasztalatok, és ilyenkor valóban nagy segítség, hogy mind a ketten színészek vagyunk – és nemcsak színészek, hanem hasonló gondolkodású színészek. Tényleg nehéz lehet, ha az embernek külön el kell magyaráznia ezeket a megéléseket. Andris tudja, hogy miről beszélek. Könnyen kiderülhet, hogy neki is volt már ahhoz hasonló élménye a színpadon, mint ami mondjuk nekem előjön egy adott szerep kapcsán. Ez is mázlis dolog közöttünk.
Hogy látod, András nagyjából tudja, mi vár rátok? Gondolok itt elsősorban arra, hogy a baba valamilyen módon módosítja majd a dinamikát köztetek, tekintettel arra, hogy ő lesz az első közös gyereketek.
Izgalmas feladat lesz, de ezekhez a dolgokhoz én mindig nagy lelkesedéssel állok hozzá, szeretem az ilyen típusú kihívásokat. Andrisnak ugye van két gyereke, úgyhogy ő profi, nem aggódom miatta.
És hát általuk nekem is van már némi tapasztalatom. Nagyjából fele-fele arányban vannak nálunk, ebben a szerepkörben is megtalálom a magam örömét, akár még a színészetet is: rengeteget játszunk, beöltözünk, hülyéskedünk, úgyhogy ezek nagyon kalandos együtt töltött idők. Nyilván az érdekes lesz, hogyan boldogulok a csecsemős időszakkal, amikor még nem csinál semmit, csak sír, meg eszik, meg fáj neki, meg ürít, meg alszik. De ki fogjuk tapasztalni.
Eddig te is mentél játszani, András is ment, néha együtt mentetek. Most meg majd csak ő megy. Ebbe azért belegondoltál?
Azt mondta az egyik ismerősöm a múltkor, hogy „teljesen el fogod veszteni az identitásodat, elfelejtik a nevedet. Anyának fognak hívni… Rusznák anyukának…” (Nevet.) Eddig az volt, hogy én dolgoztam többet, mert Andris direkt kevesebb munkát vállalt az utóbbi években, hogy többet lehessen a gyerekekkel. Nagyon jó apuka, fontos neki, hogy aktívan részt vegyen a gyerekei életében. Úgyhogy én bízom benne, hogy ebben is jó csapat leszünk. Meg szuper családunk van, már most többen jelezték, hogy jönnek segíteni, és hogy milyen dolgokat vállalnak át. Nagy családban nőttem fel, mindig volt körülöttem nagybácsi, nagynéni, nagymama, minden pénteken az egyik nagyinál aludtam, aztán szombaton a másiknál. Nagyon fontos, hogy ha van rá lehetőség, akkor apán és anyán kívül legyenek még bizalmi emberek a közelben, akik a rokonságból kerülnek ki. Jó, ha a gyereknek több cölöp van az életében, amelyekre tud lépni, és amelyekhez tud igazodni.
