Lovas Rozi az eheti Magyar Narancsnak adott interjújában többek között arról is beszélt, miért érezte fontosnak, hogy egy tüntetésen kiálljon a nyilvánosság elé, és felvállalja: ő bizony egy keresztény családanya.
„Az identitásom része, és úgy érzem, hogy hamis célokra használják. Az, hogy kinek mi a vallása, egy személyes ügy, egy intim és érzékeny dolog. Elképesztő visszaélésnek tartom, amikor politikai pártok mégis a zászlójukra tűzik.”
Lovas Rozi (Fotó: Bognár Péter)
A Gólkirályság és a Mi kis falunk színésznője fájlalja, hogy ma már nemcsak a jóhiszeműséggel élnek vissza, hanem egyfajta „vagy velünk vagy, vagy ellenünk” narratíva uralkodott el, ahol a legkisebb véleménykülönbség is súlyos jelzőket von maga után.
Most már nemcsak visszaélnek az emberek jóhiszeműségével, emberségével és bizalmával, hanem egyenesen átcsapott egy olyan narratívába, hogy mi ezek vagyunk, ha pedig te kicsit is másképp gondolod, akkor nem tartozol közénk, brüsszelita vagy, hazaáruló, háborúpárti és Soros-bérenc, külföldi pénzen eltartott idegen, és még ki tudja, hogy mi. Ez összeegyeztethetetlen azzal, amit a vallásomról gondolok.
A színésznő szerint a kereszténység lényege éppen az ellentéte annak, amit sokszor a plakátokon vagy a politikai szónoklatokban hallunk.
„A kereszténység a szeretetről, az elfogadásról szól, nem a kirekesztésről. Akik az ellenkezőjét szajkózzák, azok ugyanúgy erodálták a keresztény kifejezést, mint azt a szót, hogy hazaszeretet. Ráadásul látjuk ezek mögött a lózungok mögött az embereket és a hozzájuk tartozó erkölcsi romlottságot. Én nem így képzelem a keresztény Európát.”
Lovas Rozi a múlt heti nlc-s interjúban így nyilatkozott közéleti szerepvállalás szükségességéről:
Szerintem az ember az élete során mindig megválaszthatja azt a létezési formát, ami által a legtöbbet teheti saját magáért és a környezetéért. Nem feltétlenül mindig az a legjobb, ha az ember hangosan próbálja gerjeszteni az ellenállást. Van, hogy bele kell állni, de ha már szélmalomharcnak érezzük, akkor nincs értelme folytatni. Választani kell helyette egy olyan utat, aminek értelme van, amit talán előre tudok mozdítani. Én is látom magam körül az elmúlt években, hogy az emberek kiábrándultak. Azt érzik, hogy hiába mennek tüntetni, hiába írnak alá petíciókat és hiába szavaznak, nem lesz belőle változás. Valahol ez a rendszer célja, hogy elvegye a reményt, hogy senki ne gondolja, hogy beleszólhat abba, milyen irányba mennek a dolgok körülötte. Úgy látom, most elértük a tűrőképességünk egy olyan határát, ami annyira nyomasztó, hogy már nem csinálhatjuk tovább azt, amit eddig. És mindig jobb tenni, mint nem tenni.
