2001. szeptember 11-én, a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás idején Ron DiFrancesco biztos volt abban, hogy hamarosan meg fog halni. A déli toronyban rekedt: először másokat követve ment fel az emeletre, hogy elmeneküljön a füst és a tűz elől, majd úgy döntött, hogy megfordul és lemegy – ám útját lángoszlopok zárták el. DiFrancesco csapdába esett. Ekkor hirtelen egy hangot hallott a sötétben, amely arra biztatta, hogy „keljen fel”, és menjen át a tűzön. A rejtélyes hangot követve DiFrancesco kijutott az épületből: ő volt az utolsó túlélő, aki élve hagyta el a déli tornyot, mielőtt az összeomlott. De nem ő az egyetlen, aki arról számolt be, hogy egy hangot hallott és egy különös, megmagyarázhatatlan jelenlétet érzett a veszély közepette.
A harmadik ember szindróma
Ezt a jelenséget, amelyet a spirtuálisabb beállítottságúak őrangyaloknak neveznek, a szkeptikusabbak pedig harmadik ember szindrómának, sok más, különféle életveszélyes szituációkba kerülő ember is megtapasztalta.
Mindannyian hasonló élményeket éltek át: valamiféle entitás szól hozzájuk, aki megnyugtatja és biztonságba vezeti őket. Érdekes módon ezt a bizonyos jelenlétet gyakran több ember is érezte egyszerre.
Hogy pontosan mi is ez, azt senki sem tudja biztosan. John Geiger, aki 2008-ben megjelent könyvében (A harmadik ember-faktor: túlélni a lehetetlent) írt elsőként a „harmadik ember szindrómáról”. Ő úgy véli, hogy a kézenfekvőnek tűnő transzcendens magyarázat mellett talán valamilyen tudományos alapja is van ezeknek a különös jelenéseknek: mondjuk valamilyen kémiai reakció, például az adrenalin, amelyet a veszély vált ki.
2001. szeptember 11-én egy túlélőnek is megjelent az a bizonyos „harmadik ember” (fotó: Robert Giroux/Getty Images)
Bármi is legyen az, a „harmadik ember” szindrómával számos ember találkozott már szorult helyzetben – akik aztán el is mesélték a történetüket.
Őrangyal az hegyekben
1916 májusában Ernest Shackleton antarktiszi felfedező egy látszólag lehetetlen küldetésre indult. Miután Endurance nevű hajója elsüllyedt, és legénységének nagy részét az Elefánt-szigeten hagyta, két másik emberrel együtt elindult segítséget kérni egy stromnessi bálnavadászállomáson. Shackleton később bevallotta, hogy úgy érezte, van egy negyedik személy, aki vezeti őket a hegyeken átívelő fáradságos túra során.
„A hosszú és gyötrelmes, harminchat órás menetelés során Dél-Georgia névtelen hegyein és gleccserein gyakran úgy tűnt nekem, mintha négyen lennénk, nem hárman” – írta a Dél című könyvében. És nem ő volt az egyetlen, aki harmadik ember szindrómát tapasztalt ezen a veszélyes átkelésen. Társai, Tom Crean és Frank Worsley, szintén érezték egy negyedik személy jelenlétét, aki elkísérte őket az út során.
Worsley így emlékezett vissza: „Valóban volt egy dolog a Dél-Georgián való átkeléssel kapcsolatban, amit soha nem tudtam megmagyarázni. Valahányszor átgondoltam a menetelés eseményeit, tudat alatt az az érzésem támadt, hogy négyen vagyunk, nem pedig hárman.”
Shackleton emberei az Elefánt-szigetnél (fotó: Wikimedia Commons)
Az olasz (egészen pontosan: dél-tiroli, vagyis német nemzetiségű) hegymászó, Reinhold Messner is hasonlóról számolt be. 1970-ben testvérével, Güntherrel a Nanga Parbat megmászására indult a Himalájában. Bár a testvéreknek sikerült eljutniuk a hegycsúcsra, a leereszkedés során bajba kerültek. Ezen a ponton egy különös lény tűnt fel, hogy segítsen nekik.
Ahogy Messner írta 2011-es, A Meztelen Hegy című könyvében:
„Az egyik szakaszon a hágóvasaink elülső hegyei csak néhány milliméter mélyen vágtak bele az üvegszerű, kemény jégbe… Időnként a teljes súlyunk a hágóvasainkon és a fejszéinken nyugodott… Hirtelen egy harmadik hegymászó termett mellettem. Velünk együtt ereszkedett le, egyenletes távolságot tartva tőlem egy kicsit jobbra és néhány lépésnyire tőlem, éppen a látómezőmön kívül. Nem tudtam alaposan megnézni, de biztos voltam benne, hogy van ott valaki. Éreztem a jelenlétét; nem kellett bizonyíték.”
Ugyanakkor testvére, Günther nem élte túl a kalandot. Reinhold végül úgy érezte, megfejtette, hogy ki is volt a rejtélyes harmadik hegymászó:
„Sikerült megértenem, hogy a harmadik ember csupán én voltam, aki egy másik létezési síkról figyeltem magam.”
Szökés a török börtönből
Henry Stoker unokatestvére, Bram Stoker, a Drakula című regényével vált világhírűvé. De Henrynek is volt egy fantasztikus története – és az övé a valóságban is megtörtént.
Henry Stoker, a királyi haditengerészet tisztje, az első világháború alatt fogságba esett. Három évet töltött hadifogolyként az Oszmán Birodalomban, gyakran egy szűkös magánzárkában. „Egy négyzet alakú cellába zártak, amelybe gyakorlatilag semmilyen napfény nem hatolt be” – emlékezett vissza később – „és amelyben bogarak, bolhák és patkányok nyüzsögtek.”
Hegymászók a Himalájában (fotó: ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
Végül Stoker úgy döntött, hogy szökni próbál. Két másik emberrel együtt sikerült is elmenekülnie a börtönből: ez idő alatt Stoker és társai úgy érezték, hogy van velük egy negyedik férfi is. Az alak barátságos jelenléte különösen erős volt, amikor szorult helyzetbe kerültek, de eltűnt, amikor a közvetlen veszély elmúlt.
Bár Stokert és társait 18 nap után elfogták – 1918 decemberében hazaszállították Angliába –, a harmadik ember szindrómával való találkozása mély benyomást tett rájuk.
„Soha nem beszélt, és nem is ment előre, hogy vezessen minket” – írta Stoker 1925-ös, Szalmaszálak a szélben című könyvében.
„A hozzáállása pont olyan volt, mint egy igaz és hűséges baráté, aki azt mondja: »Nem tudok segíteni, de amikor veszély fenyeget, mindig emlékezz arra, hogy itt vagyok, hogy melletted álljak – vagy elbukjak veled együtt.”
A halott férj visszatér
Stephanie Schwabe, a Kentucky Egyetem geológusa nem egy hegyen, hanem egy víz alatti barlang mélyén találkozott a harmadik ember szindrómával.
1997-ben Schwabe – tapasztalt barlangi búvár – egy különleges jelentőségű merülésre indult a Bahamákon a Sellőfészek nevű barlangba. Férje és búvárpartnere, Rob Palmer, mindössze három héttel korábban halt meg egy merülés során. A Sellőfészek volt a kedvenc közös helyük. Ezúttal Schwabe egyedül ment üledékmintákat gyűjteni.
Amint befejezte a minták gyűjtését, Schwabe felnézett, és rájött, hogy szem elől tévesztette a biztosítókötelét (vagy vezetőzsinórját), azt a nélkülözhetetlen eszközt, amelyet a barlangi búvárok használnak a víz alatti barlangokból való biztonságos kijutáshoz. Enélkül csapdába esett. És csak 20 percre elegendő oxigénje maradt.
Pánikba esett, ám hirtelen mintha minden fényesebbé vált volna, és egy másik személy jelenlétét is érezte a barlangban:
a pár hete elhunyt férje volt az.
Schwabe ekkor felnézett, és meglátta a biztosítókötelet. Ezzel a jelenlét eltűnt a barlangból, a nő pedig épségben a felszínre jutott.
