Az a furcsa a keménységben, hogy senki sem választja azt. Úgy alakul ki, mint a bőr kérge: újra és újra ki van téve a hidegnek, a szélnek és a megpróbáltatásoknak, míg végül megerősödik.
A világ a tanáruk volt, nem az ellenségük
Akkoriban a kudarcot nem puhították részvételi érmekkel vagy második eséllyel.
- Ha leestél a bicikliről, felálltál, méghozzá kaviccsal a térdedben.
- Ha visszaszóltál a tanárodnak, következményekkel járt – az iskolában is, otthon is.
- Ha elvesztetted az ebédpénzedet, vacsoráig éhes maradtál.
Korábban ezek az apró kudarcok a mindennapi élet részei voltak. Kellemetlenek voltak, de nem katasztrofálisak. Ma viszont, amikor a felnőttek minden akadályt szorgosan eltávolítanak, a gyerekek gyakran elesnek attól a lehetőségtől, hogy fokozatosan megtanulják a rugalmasságot.
A régi generációk keménysége ezer apró leckéből jött össze. Olyan leckékből, amelyeket a mai gyerekek közül sokan soha nem kapnak meg.
- Régen a gyerekeket senki nem mentette meg az unalomtól.
- Senki nem vitatkozott a tanáraikkal, ha megbuktak egy dolgozaton.
- Senki nem telefonált a másik szülőnek, ha összeverekedtek az iskolaudvaron.
Három fiútestvér a hatvanas években (fotó: Getty Images)
Az eredmény?
Mi lett ennek az eredménye? Korán megtanulták, hogy a kényelmetlenség nem öl meg. Egy kutató így fogalmazott erről a generációról:
Megtanulták, hogy a kellemetlenség nem vészhelyzet, ami azonnali beavatkozást igényel.
Senki nem tanította meg őket az érzéseik feldolgozására.
A JAMA Pediatrics kutatásai szerint azok a gyerekek, akik a korai években komoly nehézségekkel szembesültek – például megfelelő védőháló nélkül kellett boldogulniuk — alacsonyabb eredményeket értek el bizonyos kognitív teszteken. Ezek a tapasztalatok hosszú távon is hatással vannak az agy fejlődésére.
Lehet, hogy túléltek. De a túlélésnek ára volt.
A sztoikus hozzáállásuk valójában érzelmi elkerülés volt, csak éppen erőnek álcázva.
Az ilyen korú férfiak sokszor érzik úgy, hogy segítséget kérni gyengeség. Olyan jók lettek abban, hogy nincs szükségük senkire, hogy végül azt is elfelejtették: néha igenis szükségük lehet másokra.
Amit nyertek – és amit elvesztettek
Egy újságíró egyszer azt írta erről a generációról:
Ez a fajta kiképzés megtanította őket várni és kitartani.
És ebben van igazság. Ez a generáció tud várni. Tud tűrni. Tud továbbmenni akkor is, amikor mások már megállnának. A gazdasági nehézségek hatására megtanulták a semmiből is kihozni a legtöbbet, mert sokszor tényleg csak a semmi állt rendelkezésükre. De van valami, amiről kevesen beszélnek: ugyanazok a tapasztalatok, amelyek erőssé tették őket, sokszor merevvé is formálták őket. Az az önállóság, ami segített nekik túlélni, ma sokszor lehetetlenné teszi, hogy segítséget kérjenek. Az érzelmek elfojtása, ami egykor átsegítette őket a nehéz időkön, ma sokszor megakadályozza, hogy igazán kapcsolódjanak a családjukhoz.
Nem tudják beismerni, ha bajban vannak
A kutatások szerint ez a tapasztalat „talpraesett, cselekvőképes felnőtteket hozott létre, akik nem várnak arra, hogy valaki megmentse őket.” Ez igaz. De olyan felnőtteket is, akik nem tudják kimondani, hogy bajban vannak. Akik a terápiát kudarcnak látják. Akik inkább csendben szenvednek, minthogy gyengének tűnjenek.
A segítségkérés nem kudarc
A keménység iróniája az, hogy néha a legnagyobb erő abban rejlik, ha valaki képes kimondani: segítségre van szüksége.
Azok számára, akik egy olyan világban nőttek fel, ahol a következmények gyorsan és keményen érkeztek, ez gyakran a legnehezebb lecke.
A hatvanas–hetvenes évek generációja sokszor megtanulta, hogy mindent egyedül kell megoldania. Ez az önállóság erőt adott nekik, de közben azt is megnehezítette, hogy később másokra támaszkodjanak.
Forrás: geediting.com
