A Kincsvadászok sztárjai, Kelen Anna és Fertőszögi Péter az országos ismertség ellenére sem tartják magukat sztárnak. Mint mondják, közösen húztak a műsor szereplőivel egy szigorú határt, szeretnének ugyanis megmaradni azok, akik a műsor előtt is voltak. Elsősorban a hitelesség érdekében.
Nem terveznek show-műsorokban szerepelni
„Megmondom őszintén, sosem éreztem magam sztárnak. Interjúkban szoktak így beharangozni bennünket, ami nagyon kedves, de azt gondolom, hogy mi a siker ellenére ugyanazok az emberek vagyunk, akik voltunk, végezzük a mindennapi munkánkat – mondja Fertőszögi Péter művészettörténész, a BÁV ART művészeti igazgatója. – Mellesleg sikerült csinálni egy jó televíziós műsort, amit szeret az ország, de talán pont azért, mert mi nem televíziós sztárok vagyunk, hanem valós emberek, akik a műkereskedelemben dolgoznak. Ettől hiteles ez a műsor.”
Kelen Anna is nagyszerű lehetőségnek tartja ugyan a műsort, örömmel is csinálja, nem tekint azonban úgy magára, mintha tévében dolgozna. És nem tervez show-műsorokban sem szerepelni majd.
„Tilla mondta nekünk a legelején, hogy tényleg csak olyat szabad elvállalni, amiben úgy igazán komfortosan és jól tudod érezni magad. Úgyhogy én abszolút igyekszem majd ehhez tartani magam a jövőben is” – fejti ki döntése egyik fontos hátterét.
Story magazin címlapja
Gyermekeik vajon szintén imádják a műtárgyakat?
Fertőszögi Péter három gyermeket nevelt fel, Kelen Anna pedig két gyermek édesanyja. Az interjúban arról is szó esett, vajon a következő generációk is követik-e őket a műkincsek szeretetében.
„A nagyfiam egyelőre mereven elzárkózik, de a kötelezőt teljesíti – mosolyog Anna. – Azért a galériába eljön, meg már néha egy-egy kiállításra is sikerült elvinni, de ennyi… Ilyen idős koromban engem is vittek: anyukám és egyébként a nagymamám is. Utóbbinak volt egy mondása, amit én azóta is próbálok a saját gyerekeimnek átadni, hogy nem úgy kell kiállítást nézni – gyerekkel legalábbis –, hogy akkor most elmegyünk, és megnézünk minden egyes képet. Előre végiggondolta, és kiválasztott nekem néhány olyan tárgyat, amit érdekesnek talált, és azokról egy picit beszélgettünk. Ez így egy teljesen más közeg volt, és teljesen más élmény. Nem kellett ott végigunatkoznom órákon keresztül a tárlatokat.”
„Mi próbáltuk otthon úgy alakítaniaz életet, hogy például, ha elmentünk nyaralni, azért mindig mondtam a gyerekeknek, jó a tengerpart, de ha már elmegyünk valahova, akkor lássunk is – veszi át a szót Péter. – Ebből azért voltak érdekes történetek, vagy aranyos gyermeki lázadások, mondjuk, a harmadik, negyedik templom után. Talán a legkedvesebb történet, amikor a lányom, aki a leginkább fogékony a művészetekre, már majdnem felnőttként elment a párizsi Disneylandbe az édesanyjával. Jöttek szembe a kis ázsiai gyerekek Mickey egér-füllel, és a lányom csak annyit mondott: ’Látod, anya, milyen boldogok? Én bezzeg hatévesen 40 fokban etruszk sírokat nézhettem Campaniában.’ Ez úgy megmaradt, hogy a családi rendezvényeken még ma is elő szokott jönni ez a történet. A lányom életében azért ez benne van, ő művészetet és üzletet tanul külföldön. Nem gondolom, hogy abban a formában, mint az enyém, de valamilyen más úton biztos, hogy benne lesz a művészet az életében. A két fiú esetében ez kevésbé valószínű…”.
Az interjú további részleteit a Story magazin legújabb számában olvashatod.
