A Forró nyomon tömény borzalom, a Tények sem egy stresszoldó foglalkozás depressziós felnőtteknek, most pedig ez a sértegetős vetélkedő. Rengeteget dolgozol. Miért vagy mindig szigorú a képernyőn?
– A Forró nyomon az én gyerekem, az első pillanattól hozzám kötődik. Most a nyári szünet idején is ömlenek a nézői levelek. A képernyőn kívül is megpróbálunk segíteni. A Tények alapvetően a szívügyem. Én újságírónak érzem magam, nem bohócnak, az újságírói létemhez pedig hozzá tartozik, hogy valahol a hírek közelében legyek. Azt még nem is tudod, hogy tervezünk egy komolyabb hangvételű talk show-t. A Nincs kegyelem című vetélkedőről pedig mindenki úgy gondolja – én magam is –, hogy ez csak bizonyos szempontból vicces hangvételű dolog. Nem kell benne jópofáskodni, az egyéniségemnek egy speciális szeletét mutatnom meg benne.
Azért ebben van egy kis szerep is. Amikor a játék pörög, az én vagyok, amikor pedig halálra sértjük a játékosokat, az a műsor sajátos adaléka. Minden fordulóra három sértés esik. Három olyan kérdő mondatot mondok, ami elképesztő és szíven üti a résztvevőket. Azért nem egyet, mert akkor az komolyan vehető. Az elsőnél meglepődnek, a másodiknál hátrahőkölnek, a harmadiknál tudják, hogy ez csak vicc lehet. A BBC játékszabályában az áll, hogy a műsorvezető ebben a vetélkedőben inkább cirkuszigazgató. Ostor éppen nincs a kezemben, de csak épphogy. Ide ez kell.
És te ilyen vagy?
– Nem. Ha valaki az utcán találkozik velem, meglepődik: jé, hát én tudok mosolyogni? Újságíróként viszont mindig, minden körülmények között a hírekről kell beszámolnom, ezt nem lehet vigyorogva tenni. Sem a Forró nyomonban, sem a Tényekben nincsenek olyan dolgok, amelyektől én vidám és mosolygós lennék, azt pedig nem kell megjátszanom, hogy ezeken a történeteken fölháborodok, vagy dühös vagyok. Ez nem az életem, hanem a munkám. Ha az életem más területén kiegyensúlyozott, boldog, vidám tudok lenni, és van min derülni, akkor kiegyensúlyozott vagyok, és eleget nevetek. Miért ne lehetne egy nő kemény a tévében?
Nem félsz, hogy túl kőszívűnek tűnsz?
– Ebben a játékban Szörnyella De Frász vagyok. Angliában legalábbis így nevezték el a nézők az ottani műsorvezetőt. Eleinte megdobálták az utcán paradicsommal, ma már imádják. Ez a Szörnyella a játék végén belenéz az emberek szemébe, és kacsint egyet. Ettől az egész zárójelbe kerül.
Tehát csak szerep?
– Nem tudom, miért érzik az emberek úgy, hogy valaki vagy kedves, vagy komor, vagy hülye, vagy agresszív, vagy vagány, vagy piros, vagy fekete. Ezekben a műsorokban én tökéletesen én vagyok. Én ilyen is vagyok.
Valahogy nagyon határozottan kétfelé válik a képernyős éned a magánhasználatú Máté Krisztától. Lehet, hogy az vezeti félre a nézőket, hogy műsoraidban rettenetesen koncentráltan állsz ki a kamera elé, sokkal keményebben, határozottabban jelensz meg, mint az asztalnál ülve.
– Nem csinálok semmit félig. Dolgozni ugyanúgy, mint barátnak, szerelmesnek lenni, csak nagyon komolyan tudok. Ha a barátomnak szüksége van rám, akkor azt csinálom teljes erőből.
Nem borítják el a mosolygós énedet is egy idő után azok a kemény dolgok, amelyekről a munkád szól?
– Nem, létezik fontossági sorrend. Az elején állnak azok, akiket szeretek, az, hogy tudjam, mi történik velük, hogy az ő problémáik is részei az életemnek. Nyilván, ha semmi gondja sincs az embernek, képes egy köröm letörésével is órákig foglalkozni. Ha viszont van egyéb dolga, akkor nem törődik ilyesmivel. Azért választottam ezt a munkát, mert szívesen csinálom. Ha érdekel az emberek problémája, akkor képes vagyok huszonnégy órát foglalkozni vele. Ha megvisel valami, nem fogom erőszakkal elhessegetni magamtól. Beszélek róla, vagy tanácsot kérek a barátaimtól.
Kik azok, akikkel oldódsz, akikkel ki tudsz szállni ebből a pörgésből?
– Alig vannak tévés barátaim, bár a legeslegjobb barátom televíziózik, de a többiek szinte mind gyerekkori, sok-sok éves ismeretségek. Ők tudják, hogy az enyém is ugyanolyan munka, mint teszem ezt a péké, csak jobban látszik. Tizenhat évesen a nyári szünetben én voltam a Sió TV üdvöskéje, akit az egész város ismert, de ősszel be kellett ülni az iskolapadba, és a történelemdolgozatnál semennyit sem számított, hogy hányan láttak a képernyőn.
Hogy kerültél gimnazistaként a tévébe?
– Siófokon indult el az első kereskedelmi adás Magyarországon. Lehoztak minden technikát, szakembert, hogy kipróbálják, hogy is lesz ez, és kerestek egy odavaló kislányt, akit a helyi emberek elfogadnak. Én akkor már sokat szavaltam, szerepeltem, ezért berángattak a stúdióba, és szóltak, hogy beszéljek a kamerába. Egyszerűbb volt, mint közönség előtt a színpadon. Közölték, holnap jöjjek négyre, mert hatkor kezdődik az adás. Másnap nyolcórás élő műsort vezettem.
Semmi előkészület?
– De, szóltak a sminkesnek, hogy hozzon cuccokat, amelyekkel a nyolcéves kisfiúra emlékeztető külsejű tiniből valami nőszerűt csinál. Kaptam is fülbevalót, sminket, meg ruhát – úgy éreztem magam, mint amikor a kislány fölveszi az anyukája magas sarkúját. De nem jöttem zavarba, megszerettem.
Az interjú folytatását a Nők Lapja 35. számába olvashatják
