Utoljára karácsonykor vertem meg a kutyát, amikor kiszökött az utcára és járókelőket kezdett hajkurászni: nyugdíjas nénik országos csúcsot állítottak be százméteres síkfutásban. Most újra előkerül a dísznád – szintén nálunk nő a kertben –, suhintok egyet vele az őszi levegőbe; a kutyán páni félelem lesz úrrá, beveti magát a málnásba, és hogy az ijedséget levezesse, kihúz két tövet. De inkább azt, mint a szőlőt.
Az ugyanis szép, sárga, lédús bogyókat növesztett mostanra. És igaz, hogy csemege fajta, de jó lesz a borunkba, amelyet apámmal közösen szoktunk megalkotni minden ősszel. Egyszer illegális pálinkafőzésbe is belekezdtünk, miután megtaláltam a hűtőspirált a padláson, de anyám szétcsapott közöttünk és elkobozta a kuktát, mert kellett a csülöknek. Így a pálinkánk nem tudom, hogy sikerült volna, de a borunk végállapotára is totószelvényt indíthatna a Szerencsejáték Rt. A szelvényen három kockát lehetne beikszelni: “rettenetes”, “emberi fogyasztásra alkalmas” és “töltsd bikavéres palackba, átversz vele mindenkit”. Mert minden évben ugyanabból a szőlőből készül a bor, nagyjából ugyanúgy készítjük, de hogy milyen lesz, arról fogalmunk nincs.
Tíz éve készítünk bort, azóta van meg a telek, néhány utcával odébb. Úgy állapodtunk meg annak idején, hogy fele az öcsémé, fele az enyém. Öcsémmel közben sötét pillantásokat váltottunk, és ugyanazt olvastuk ki egymás tekintetéből: szívesen lemondanánk a másik javára. Rémlátomások gyötörtek, melyek aztán napokon belül valóra is váltak, amikor apám a kezembe adott egy ásót, és azt mondta: “Akkor kezdheted”. Azon az őszön természetesen nem lett felásva a telek, ellenben akkora hólyagok nőttek a tenyeremen, hogy a Planetárium helyett azokban lehetett volna megrendezni a Pink Floyd-lézershow-t.
Tavasszal folytattam az áskálódást, napi két négyzetméter volt az átlagom, és úgy gondoltam, néhány év múlva be is fejezem az egész telket. Mígnem egyszer megláttuk, hogy a százhalombattai szomszéd beizzítja a rotációs kapáját, és vagy egy hektár földet tíz perc alatt vígan beszánt, csak úgy lobog a haja a menetszéltől. Így aztán a következő héttől nekünk is lett rotációs kapánk, és bár az elején rengeteg kárt tettünk vele a kertben – egész hónaposretek-ágyást forgattam be percek alatt a föld alá –, szépen belejöttünk a használatába.
Lassan felszereltük a telket. Ültettem diófát (de garantáltan nem gondoltam az unokáimra), felállítottunk egy szerszámoskamrát, sőt, kitoltam a kézikocsin egy kerti budit, amelyet azóta sem használt senki. Mostanra megdőlt, mint a pisai ferde torony, és a réseken át beszüremkedik az őszi fény: ha másért nem, ezért a látványért megérné bent üldögélni egy kicsit, de attól tartok, az életemmel játszanék, mert bármikor rám szakadhatna az egész.
Vígan teltek a kerti munkák, sőt, kísérletezéssel. Próbáltuk meghonosítani a kivit, egyszer földimogyorót is ültettünk, és egész nyáron lestük, történik-e valami. (Nem történt.) Friss levegőn voltunk, belejöttünk az ásásba meg a kapálásba. Még izmosodtam is valamennyit, amikor a szomszédtól nyúltrágyát talicskáztam egy hétig, és akkora hegyet hordtam össze, hogy majdnem havazott a tetején.
Mostanában azonban egyre kevesebbet vagyok kint a kertben: elköltöztem hazulról, a városban lakom. Beton, tégla, trolibusz és rohangáló emberek között. De ősszel mindig kimegyek a telekre a családommal. Felzavarnak a diófára, ahol remekül le tudom vezetni a feszültséget egy kis diórázással, aztán, ha az idő jó volt, már szeptemberben elkezdjük lassan leszüretelni az otellót. Kikénezzük a hordókat, szokás szerint belélegzem a füstjét, és rájövök, milyen szép is az élet, leginkább, amikor véget ér a köhögő-roham.
Élvezem a szüretelést, vígan vagyok, főleg, mert gyorsan meg kell inni vagy ötven liter tavalyi bort: kellenek az üvegballonok az újnak.
