Alexander Brody: „A legnagyobb érték a szeretet”

Hogy miként is került a görögdinnye az asztalra?
Szóval néhány napja, amikor felhívtam telefonon Alexander Brodyt, és elmondtam, hogy szeretnék vele egy interjút, viszonylag hosszabban elbeszélgettünk lényegesebb és kevésbé lényeges dolgokról, például, hogy hozzá Krúdy áll közelebb, hozzám Móricz; hogy ő szeret utazni, én a kerületből alig teszem ki a lábam. Aztán beszéltünk Greta Garbóról, Lengyel Menyhértről, ételekről, és ennek kapcsán én megemlítettem, hogy imádom a görögdinnyét.

Talán csak azért mondtam Brodynak, hogy szeretem a görögdinnyét, hogy elfogódottságomat leplezzem, hiszen ő azon misztikus személyek egyike, akiket régóta távoli tiszteletadással figyelek. Mégiscsak ő Bródy Sándor unokája, Hunyady Sándor unokaöccse, a két íróóriás szellemi hagyatékának egyenesági gondozója, ő, akivel még Szép Ernő játszott a homokozóban, akit még a legendás Germán professzor, Bajor Gizi férje operált, akiknél rendszeres vendég volt Csortos Gyula, Fényes Szabolcs és Csikós Rózsi, és akit New Yorkban a vendéget soha nem fogadó Molnár Ferenc fogadott a Plaza Hotel híres 813-as szobájában, ő, aki az ötvenes évek Amerikájában is fényes karriert csinált, és lett a reklámszakma guruja, a máig is legendás President, aki most éppen itthon tartózkodik, mert ideje jórészét Hawaiiban lévő otthonában tölti.

Talán csak azért mondtam, mert akartam mondani valami viccesfélét, talán kíváncsi voltam, hogy egy ilyen tekintélyes úriember hogyan reagál egy ilyen banalitásra, talán kicsit – csúnya dolog – teszteltem is, hogy vajon mennyire figyel oda a szavaimra. Hogy hangjából áradó lenyűgöző kedvessége, nyitottsága, közvetlensége vajon mennyire formális gesztus, udvariasság, és mennyire személyes, belülről jövő érdeklődés? Tehát el találtam sütni félmondatban ezt az idétlen görögdinnye-dolgot – mit mondjak? –, különösebb hatás nélkül, aztán még beszélgettünk erről-arról, majd közölte, hogy következő kedden, délelőtt szívesen vár a gellérthegyi lakásán.

Amikor beléptem, éppen a számítógépe előtt ült a dolgozószobájában, és valamit írt. – Egy pillanat! – szólt, csak befejezi a mondatot. Hatalmas, zsúfolt íróasztal, egyszerű, kényelmes bútorok, zsúfolt könyvszekrény, oldalt egy hatalmas utazóbőrönd, a falakon körben pompás lovas képek, és mindent áthat valami nagyon finom szivarillat. Bródy Sándort is, Hunyadyt is csaknem minden képen szivarral láttam, szinte természetesnek érzem, hogy nála is csak szivarillat lehet. Bródy tekintetében mindig zabolátlan tüzek lobogtak, Hunyadynak méltóság, kihívó büszkeség volt a nézésében – amikor ő hirtelen megfordul, bölcs, meleg, vizsgálódó szempár néz rám. Ő nem az izzó szenvedély embere, mint a nagypapa, nem a diadalmas hódításé, mint a nagybácsi, hanem sokkal inkább a megértésé, az elfogadásé. Nem a múlt boldogságát álmodja vissza, nem a jövő sikereit hajszolja, hanem a jelen örömeit éli.





Ennyivel több vagy kevesebb a zseniális elődöknél? Vagy egyszerűen más? Ők az illúziók, szerelmek, végzetes szenvedélyek, buja vágyak, örökbecsű, szépséges ábrándok álmodói voltak, és tragikus életükkel fizettek nagy árat féktelen szárnyalásukért, ő a realitás, a józanság, a hétköznapok, megélt gyönyörök bajnoka. Egyszerre régimódi polgár, tip-top gentleman, fölényes világfi, precíz üzletember, érzékeny művészlélek, pesti vagány, sztoikus bölcs. Monitorjának fedőlapján gyönyörű, ébenfekete szemű kislány mosolyog.

– A lányom! – mondja, és büszke mosoly suhan át arcán. – Csupa élet, csupa vidámság, csupa temperamentum. Németország junior rock and roll bajnoka! Fantasztikus egy lány! A mamája, az én harmadik feleségem dél-amerikai, valószínűleg az ő habitusát örökölte.

– Hány feleséged volt?

– Négyszer házasodtam. Az első feleségem német volt. Tizenhét évet éltünk együtt, a mai napig a legjobb barátom. A második japán. Tőle van a fiam. Belőle művész lesz. Roppant okos, érzékeny, ugyanakkor nagyon zárt. Most végezte a filmakadémiát. A harmadik, mint mondtam, dél-amerikai, a negyedik pedig, a jelenlegi, amerikai…

–Tudom, csúnya kérdés, de te álltál rendre tovább, vagy téged hagytak ott a feleségeid?

– Velem nagyon nehéz volt élni. Munkámból adódóan állandóan úton voltam, reptereken, hotelekben töltöttem életem nagy részét, egy asszony pedig nyilván társra vágyik, akivel beszélgethet, odabújhat hozzá, esetleg veszekedhet. Én mindegyikkel jóban vagyok a mai napig… mondhatom, hogy változatlanul szeretem őket.





– Voltál már szerelmes?

– Nem tudom. Talán még ifjúkoromban egy híres primadonnába… vagy talán inkább a hangjába. De házasságot nem okvetlenül szerelem alapján köt az ember. Fontosabb a megértés, az együvé tartozás, a bizalom, a szeretet.

– Gondolkodtál már azon, hogy neked megérte-e? Szakmai, üzleti karrier, siker, nimbusz, pénz, a rendre zátonyra futó magánéletért?

– Nem gondolkodtam soha ezen. Csináltam a dolgomat mindig… Talán nagyon korán lettem első embere a világ akkori legnagyobb reklámcégének, és úgy éreztem, személyes felelősséggel tartozom minden egyes beosztottamért.

A teljes cikk a 32. héten, augusztus 9-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.