Pedig az Aranytól lopott és kicsit átalakított idézet nagyon is fedi a valóságot: a legnagyobb kánikulában sikerült rávenni Aradi Csabát, a Hortobágyi Nemzeti Park nyugalmazott igazgatóját, hogy kalauzolja kis csapatunkat egy pusztai gyalogtúrán.
Merthogy eddig úgy tudtuk, a szúnyogok csak alkonyat után támadnak, a puszta pedig egy nagy, száraz síkság. Százötven csípésnyom és lábközépig sáros lábunk bizonyította délutánra, hogy hatalmasat tévedtünk. Persze van egy mentségünk, nem járjuk negyven éve mindennap a Hortobágyot, és nem is rajongtunk érte, csak érdeklődünk iránta.
Bezzeg Aradi Csaba már az első osztálykirándulásakor, 1953-ban fülig szerelmes lett ebbe a világon egyedülálló tájba! Irányt szabott az életének, amelyet a pusztának, a puszta védelmének áldozott. Négy év múlva már egyedül tért vissza a tájat átszelő kis piros vonattal, tarisznyájában néhány zsíros kenyérrel, hogy madarakat figyelhessen meg. Ezt később odáig tökéletesítette, hogy debreceni gimnazistaként egy új fészkelő fajt fedezett fel, méghozzá szinte városi környezetben, a Nagyerdőben. A kis héja megnyitotta neki a Madártani Intézet kapuit, a sikeres tanulmányi versenyzés pedig felvételi nélkül repítette az egyetemre. Ott rövidesen gyakornoki státuszt kapott Varga Zoltán professzortól, majd 1975-től jött a nagy sorskaland: egy állás a három évvel korábban alapított Hortobágyi Nemzeti Parkban.
…megszokásból iható
És a sors szálait úgy szőtték a hortobágyi párkák, hogy rövid autózás után most itt állunk együtt a Szálkahalom tetején, amely egy kurgán, azaz bronzkori mesterséges domb. A magassága csak néhány méter, mégis messzire látni a tetejéről. Kopár szikes foltok pettyezik a zöld mezőt, apró tavak vize csillan itt-ott, varjak köröznek a közeli kerek erdő fölött. A távolban gulya legel, mellettük itatóhely gémeskúttal, még távolabb egy pásztorszállás karámmal, ahová éjszakára majd beterelik őket. A forróságtól remegő horizonton éppen elbandukol a kis piros vonat. A Kónya állomásnál megáll egy percre ott szállt le annak idején Aradi Csaba is, és érdeklődve tanulmányozta a közeli kút feliratát: A víz megszokásból iható! Töprengett, ez meg mit jelenthet, aztán megtudta tapasztalatból: pár nap, és az ember már nem szaladgál kétségbeesetten a nagy síkságon, hogy legalább egy bokrot találjon fedezéknek mert megszokja a gyomra a vízben levő mikrobákat.
De mielőtt elsüllyednénk a mocsárban, térjünk vissza a kerek erdőhöz, ez a Trianon utáni fásítási láz terméke. Az ország szétszakítása után alig maradt az anyaországban erdős terület, és a pótlására nagyszabású telepítések indultak. A Hortobágyon például főleg a homokos, szikes talajt egyaránt jól tűrő, szívós akácból ültették a legtöbbet. A kis kerek erdő most számtalan élőlény menedéke, a lombok között lakik például egy nagy vetési varjú kolónia, a kilátó tetején gólyák fészkelnek, egy mesterséges odúból kékvércsefiókák pislognak ránk, a szülők pár száz méterrel odébb a rét fölött szitálnak, jófajta pocokhúsra vadászva.
Piócák és boszorkánykör
A rétről gyorsan kiderül, hogy valóságos botanikai gyűjtemény virul rajta, a növények neveiben pedig a magyar nyelv páratlan színei csillannak meg, ablakot nyitva olyan időkre, amikor talán több volt a nyelvben a dallam és a kellem. Csombormenta, cickafark, fehér tippan, csetkáka, bókoló bogáncs, sziki üröm, taréjos búzafű, tejoltó galaj, kunkorgó árvalányhaj már hallgatni is gyönyörűség! A pusztai embert persze alighanem jobban érdekelte a hasznuk: a csombormentából például teát főztek, a cickafarkat gyógyításra használták, a tejoltó galaj a gomolya készítésének fontos segédanyaga.
A teljes cikket a 35. héten, augusztus 30-án megjelenő Nők Lapjában olvashatják!