Két hete jelent meg a Szomorú szinglik című irományom, és bevallom, álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkora visszhangja lesz. Kaptam érte hideget-meleget, akadtak, akik örvendtek a leírtaknak, mások nem értették, mi az oka a szomorú lefestésnek.
Csak úgy halkan…
Így a kedves levélíró és topikoló, kifejezetten BOLDOG szingliknek/egyedülállóknak üzenném (kinek melyik megszólítás a tetsző), hogy ez a cikk valóban NEM róluk szólt, hanem éppen azokról, akik egyáltalán nem érzik jól magukat egyedül, és bár tennének ellene, a dolog sikere nem csak rajtuk múlik.
Megróttak azért is, mert a szingli kifejezést durrogtattam, miközben ez csupán az egyedülállók kis csoportjára használatos. Nos, amikor Amerikában definiálták a jelenséget, még valóban csak egy kis keresztmetszetre tették érvényessé, hangsúlyozván, hogy ezek a nők maguk választották ezt az életformát, és ugyebár általában jól szituáltak és karrieristák.
De kérdem én, akkor miért hívtuk Carrie Bradshaw-t és társait szinglinek, hiszen ők epizódról epizódra partnert kerestek maguknak, társkereső vesszőfutásaik szemtanúi lehettünk, mint ahogy Bridget Jones sem volt elalélva még ha csak a képzelet szüleménye is az egyszemélyes élettől. Másrészt azt gondolom, ne hasonlítgassuk a mi hazai szinglijeinket Amerikához. Szerintem az, hogy ez önként választott forma, vagy sem, mára háttérbe szorult, maga a kifejezés pedig elcsépelt gyűjtőfogalom lett. Írom ezt úgy, hogy minden tekintetben tiszteletben tartom a boldog kivételeket, akik sem fix kapcsolatot, sem családot nem szeretnének. Egyébként hazai kutatások bizonysága szerint mindenkinek mást jelent ez a szó, nehéz egységes kritériumokat húzni rá. Ráadásul hazánkban elenyésző a komoly vásárlóerővel rendelkező, külön fogyasztói kategóriába sorolható szinglik száma, akiknek jelenléte tovább erősíthetné ezt az életformát.
László az NLCafe párkeresőjében tette közzé a cikk néhány sorát férfiolvasatban. Sokan megnézték a bemutatkozó oldalát, de egyetlen reagálást sem kapott. Aztán velem is megosztotta a véleményét:
Kedves Bakos Zsuzsanna,
a Szomorú szinglik című írását olvasva úgy érzem, hogy a szinglitémát Ön egy kissé egy oldalról szemléli. A cikk nagyon jó, és ha nő lennék, akkor az összes gondolatát magaménak érezhetném. Minket, férfiakat okolni a szingli nők »nyomorúságáért«, azt hiszem, nem illendő dolog. Tudok mosni, főzni, takarítani, sőt még vasalni is. Nem vagyok Dávid, sem Góliát. Nem vagyok az »álmok Hercege«. »Túl jó vagy« mondta egy barátnőm, aki nem volt a kedvesem. Hát csak ez a baj? Hát ez baj?!
»Hol rejtőznek az őszinte, hosszú távú kapcsolatra vágyó férfiak?« Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy: »Hol rejtőznek azok a nők, akik ilyen férfira vágynak?« Mert én nem találom őket!
(László, 39 éves vállalkozó)
Miért kell, hogy mindent tudjunk egyszerre?
Gondolatok egy elvált férfi e-mailjéből:
Kedves Zsuzsa!
Tényleg úgy gondolja, hogy elszaladt velünk a ló? Tényleg mi bíztuk el magunkat? Nem lehet, hogy az elvárások túl magasak, s nem tudjuk teljesíteni azokat? Nem lehet, hogy az ideális keresése közben átugorjuk a tolerancia azon határát, ami még lehetővé teszi, hogy bármi kialakuljon nő és férfi között? Miért tapasztalható az, hogy az első akadály megjelenésekor rögtön továbblép az ember? S ha sokszor teszi ezt, már nem tud megállni? Várunk, keresgélünk, válogatunk, és észre sem vesszük, hogy jó esetben csak elmegyünk valaki mellett, rosszabb esetben elkergetünk egy olyan embert, aki egy iciri-piciri toleranciával teljessé tenné az életünket. Miért kell, hogy mindent tudjon egyszerre? Vagy nem is lényeges, hogy mit tud, csak »kőgazdag« legyen? Persze nem azt mondom, hogy ne legyenek igényeink. Én sem szeretnék magam mellé olyan társat, akivel kényelmetlenül érezném magam. Pusztán rá kell ébrednünk, hogy a valóság más.
(Greg, 43 éves gépészmérnök elvált)
Hiányolom a nyitottságot
Részletek egy e-mail váltásból:
A cikket elolvasva egy kérdés merült fel bennem: Hol vannak ezek a nők? Te azt válaszoltad, hogy mindenütt: a munkahelyeken, az utcákon, a parkokban, a konditermekben. Tényleg? Akkor miért viselkednek úgy, hogy még véletlenül se látszódjanak egyedülállónak, netalántán magányosnak?
Hol rejtőznek azok a nők, akik komoly kapcsolatra vágynak? |
(András, 27 éves rendszerszervező)
Minek házasodni?
István nem kifejezetten levelet írt, hanem behatóan elemezgette a cikket. Az ő gondolataiból tallózgatok:
A pasik igenis tehetnek róla, hogy felejthetővé teszik magukat, ha nem tudnak teljesíteni se érzelmileg, se szexuálisan, se szellemileg. De a kámforrá válásban a nők is jeleskednek, hisz milyen kényelmes a biztonságos ha nem is tökéletes rejtekből lesni a következő, talán igényeiket jobban kielégítő pasira…
A Szülnék én, de kinek? részre reagálva:
A huszonéves nők nagy része úgy és akkor akar gyereket vállalni, amikor már anyagilag biztonságban érzi magát annyira, hogy a pasi lelépésekor se kelljen az utcára kerülnie a gyerekkel. Miért? Mert szabadságot kaptunk a nyitott kapcsolatokkal, meg egy nagy kövér zabszemet a lányok fenekébe, mert aki házasodna, az is csak úgy, hogy előre számol a kapcsolat bukásának következményeivel, és igyekszik elkerülni a tökéletes egymásrautaltságot. Akkor meg minek házasodni, és minek a közös gyerekvállalás?
(István)
Elmegyünk egymás mellett
Miklós hosszú levelet írt, főként saját tapasztalatairól. Ezekből szemezgettem:
Mindenképpen nehéz egyedül lenni. Nagyon biztosnak kell lenned magadban, hogy tartósan bírd az egyedüllétet, megmaradjanak a céljaid és egészséges maradjon a lelked. Ha nem jön össze a tartós kapcsolat, akkor sokan bele-belekapnak egy-egy kalandba, hátha majd lesz belőle valami. Aztán női részről jön a csalódás, pasi részről meg pipa, hogy ez is megvolt.
Azt látom, hogy az emberek nagy része nem szeret gondolkodni. Főleg nem magáról. Nem szeretik, ha szembesítik őket a jelenükkel, az életükkel, az értékeikkel.
A saját tapasztalatom az, hogy a nők egy része hazudik önmagának, és nem akarja felvállalni, hogy olyasvalakivel kerül(het) össze, aki komolyan gondolja. Talán mindig az van bennük, hogy ezzel egyúttal az egész jövőjükről is döntenek.
Szánalmasak a szinglik??! |
Olvasóink véleményére voltunk kíváncsiak, ezért szavazást indítottunk arról, vajon ki mit gondol a szinglikről. Meglepő eredményre jutottatok… Klikk ide! » |
Vannak nők, akik azért furcsák, mert túl elnézőek, még a nyílt konkurenciát is elnézik, mert úgy érzik, kapnak valamit a pasitól. Valószínűleg tudnék válogatni olyan szinglikből, akik már ráuntak a dámaszerepre, és szívesen rohannának az első pasi karjaiba, aki végre nem veri át őket. Belefáradtak a küzdésbe, de csinálják. De a félmegoldások nem érdekelnek. Inkább kivárom, és megkeresem az Igazit, úgy lesz kerek a világom.
(Miklós, 29 éves, informatikus)
Részletek egy fiú blogjából a témán felbuzdulva:
Miért is szerepel ez a téma annyi fórumon, annyiszor napirenden? Mert probléma? Egy fenét! Vajon létezne-e, ha nem foglalkoznánk annyit vele? Egyvalamit akkor sem értek: ha azt mondják, trendi dolog szinglinek lenni, miért kéri ki magának a legtöbb nő? Sok öntudatos nőt ismerek, akik csak azt felejtik el, hogy ez a fajta mentalitás egy önmagát gerjesztő folyamat, de ettől még az akaraterő nem csak a karrierépítésre való!
Találkoztam lányokkal, akik egyáltalán nem bánták, hogy nincs társuk, mert voltak barátaik, és ha még a szerelem is beütne az életükbe, az már túl sok lenne a jóból. Én egyébként túl alacsonynak bizonyultam az említett hölgynél, aki arra hivatkozott, hogy nem érezné magát mellettem biztonságban. Nem tudom, hogy egy nő mit szólna, ha hasonló kritériumok alapján szelektálnák ki.
És kikben csalódtak a nők? Valószínűleg azokban a férfiakban, akik elsőre megnyerő külsejű, határozott fellépésű macsók, de ha jobban megismerik őket, kiderül, hogy cél nélküli, akaratgyenge lúzerek. És miért? Mert csak a látszatnak hiszünk. Nagy általánosságban kilogikázható a potenciális szinglijelölt reakciója: kimondja, hogy minden férfi ilyen, elkezd a munkájának élni, kerüli a férfiak társaságát, felvesz egy álarcot, hogy ő a megközelíthetetlen, hipermagabiztos karrierlady, aki csak Brad Pitt-külsejű topmenedzserekkel és sztárügyvédekkel hajlandó szóba állni. Ezzel aztán meg végképp elriasztja az úgymond hosszú távra építő férfiakat. Mi annyiban vagyunk szerencsések, hogy több az időnk a keresgélésre. De valljuk be, egy nő 35 éves kora után már nem igazán kelendő.
Péter (26 éves, ügyintéző)