Amikor legutóbb ismerkedtem, nem voltak okostelefonok, randiappok, jobbra és balra húzott emberek. Húsz évvel később, a válás után gyorsan meg kellett tanulnom az online társkeresés szabályait. Nehezen szántam rá magam, de úgy éreztem, ha ebből kimaradok, soha többé nem történik velem semmi, és az életem ugyanolyan szürke és unalmas marad, amilyenné a házasságom utolsó éveiben vált. Így már találkoztam kedves, érdekes, furcsa és egészen meghökkentő emberekkel. Egy dolgot viszont nem értettem. Miért történik szinte minden csak online? Hiába igyekszem csinosan és nem leszegett fejjel jönni-menni az offline térben, a férfiak néznek, figyelnek, létrejön a szemkontaktus, aztán mindenki továbbmegy. Mintha egy egyszerű köszönés nagyobb kockázatot jelentene, mint heteken át üzengetni egy idegennek.
Feltettem a kérdést a közösségi médiában: férfiak, megszólítotok még egy idegen nőt az utcán? Ha nem, miért nem? Számítottam némi nosztalgiára az okostelefonok előtti ismerkedésről, meg pár személyes történetre. De a kommentek záporozni kezdtek. És gyorsan kiderült, hogy a férfiaknak rengeteg mondanivalójuk van.
„Szia, lenne kedved meginni velem valamit?”
A legtöbben valóban a visszautasítást említették, csak nem abban a formában, ahogy vártam. Nem az zavarta őket, hogy egy nő esetleg nemet mond. A beszámolókban újra és újra visszatért a lenéző pillantás, a gúnyos nevetés, a foghegyről odavetett válasz, a „mit képzelsz magadról?” reakció. Többen úgy érezték, hogy a nő nem egyszerűen elutasította őket, közben azt is világossá tette, hogy már a próbálkozásukat sértésnek tekinti. Az egyik férfi azt írta, hat-nyolc ilyen élmény után az ember önbizalma hosszú időre eltűnik. Volt, aki úgy fogalmazott: ma már nem a „nem” a legrosszabb válasz, amit egy nő adhat. Egy másik szerint is, a kulturált udvarlással együtt a kulturált visszautasítás is kiment a divatból.
Ismerkedés a 60-as években. Fotó: Getty Images
Aztán megjelent a zaklatás szó, és gyakorlatilag elárasztotta a kommentmezőt. „Ma már egy bók is zaklatás.” „Lassan ránézni sem lehet egy nőre.” „Ki akarja megkockáztatni, hogy feljelentsék?” Többen attól tartottak, hogy valaki levideózza őket, kiteszi a közösségi médiába, és estére ők lesznek az internet következő szexista szörnyetegei. Itt azért felhúztam a szemöldökömet. Egy udvarias megszólítás nem zaklatás és egy kávémeghívás sem az. Nem visz el a rendőrség azért, mert valaki azt mondja egy nőnek: „Szia, lenne kedved meginni velem valamit?”
A túlzások mögött mégis felismerhető egy valós bizonytalanság. Hol végződik a bók, és hol kezdődik a tolakodás? Mikor lesz a kitartásból nyomulás?
A női hozzászólásokból közben az derült ki, hogy sokan kifejezetten örülnek a kulturált közeledésnek. Akkor is, ha nem tetszik nekik az adott férfi, vagy ha a történetből nem lesz folytatás. Egy nő azt írta, hogy külföldön megszólította egy férfi az utcán, majd beültek az első kávézóba.
Nem haltam bele, hogy megigyak vele egy kávét
– fogalmazott. Egy négygyermekes, házas nő futás közben kapott meghívást. Kedvesen jelezte, hogy nem keres kapcsolatot, és nagyra értékelte, hogy a férfi oda mert menni. Más arról számolt be, milyen jólesik neki, amikor egy idegen férfi megdicséri a ruháját.
Több nő viszont pontosan leírta, mikor válik kellemetlenné a helyzet. A férfiak egy egyszeri, udvarias megszólításról beszéltek. A nők gyakran egy olyan férfit láttak maguk előtt, aki a harmadik nem után is ott áll. Ugyanarra a kérdésre válaszoltak, közben egészen más jelenetet néztek a saját fejükben.
Szabadon mondhatunk igent vagy nemet
És persze előkerült a feminizmus. „Ezt magatoknak köszönhetitek.” „Ezt akartátok, megkaptátok.” „Túltoltátok az emancipációt.” Többen úgy írtak, mintha a teljes női nem egy közös értekezleten döntött volna úgy, hogy mostantól minden bókot zaklatásnak minősít.
A női egyenjogúság nem jelenti azt, hogy a férfiak többé nem kezdeményezhetnek. Azt sem jelenti, hogy egy udvarias közeledés sértő. Egy dolgot jelent ezen a területen: a nő szabadon mondhat igent vagy nemet. Ezzel együtt a férfiak felvetettek egy kérdést is. Ha egyenlőség van, miért mindig nekik kell kezdeményezniük? A női és férfiszerepek rengeteget változtak, a kezdeményezésnél mégis sok nő a régi felosztást várja el. A férfi menjen oda, találja ki a megfelelő mondatot, vállalja az elutasítás kockázatát.
A nő jelez, a férfi lép, a nő dönt
– írta valaki. Jól hangzik. A gond csak az, hogy az egyik ember egy mosolyból is érdeklődést olvas ki, a másik akkor sem biztos semmiben, ha a nő harmadszor ejti le előtte a zsebkendőjét.
Nemcsak a nemi szerepek változtak meg. Az utca is
Régen sem szólította le minden férfi az első szembejövő nőt, de több olyan helyzet létezett, amely természetes kapcsolatot teremtett idegen emberek között. Táncos helyek, klubok, baráti társaságok, munkahelyi rendezvények, vállalati üdülések, hosszú vonatutak. Nem kellett két másodperc alatt eldönteni, akarunk-e valamit a másiktól. Előbb beszélgettünk, utána kiderült. Ma az utcán sietünk valahová. Telefonálunk, üzenetet írunk, híreket olvasunk, zenét hallgatunk.
A fülhallgató szinte „ne zavarj” táblaként működik. A buszmegállóban sem nézelődünk, automatikusan elővesszük a telefont. Többen említették, hogy a régi szép időkben pont ezekben a mindennapi élethelyzetekben ismerték meg a párjukat, akivel azóta is együtt vannak.
Az online tér katalógust csinált belőlünk
Régen a strandon, a buszon vagy a vonaton is természetes volt szóba elegyedni idegenekkel, különösebb cél nélkül. Lehet, hogy nemcsak az udvarlás kultúrája kopott ki, az idegenek közötti könnyed beszélgetésé is. Az online társkeresés közben azt ígérte, hogy egyszerűbbé teszi az egészet. Ott legalább tudjuk, hogy a másik elvileg nyitott az ismerkedésre. Cserébe néhány fényképpé, egy életkorrá, egy magassággá és pár sor bemutatkozássá alakított bennünket.
Egyetlen mozdulattal döntünk valakiről, sokszor gyorsabban, mint amennyi idő alatt élőben kimondaná az első szavát A következő profil mindig csak egy húzásra van. A személyes ismerkedéstől elszoktunk, az online ismerkedésben elfáradtunk.
Végül mindenki igazolta a másik félelmeit
A kommentmező közben maga is megmutatta, miért lett ennyire bizalmatlan egymással a két oldal. Miközben férfiak sora írta le, hogy ma már semmit sem lehet mondani egy nőnek, mások buzgón értékelték a külsőmet, a ruhámat, a koromat, a párkapcsolati esélyeimet és az úgynevezett szexuális piaci értékemet. Kaptam szép számmal olyan megjegyzést is, amely szerint ribanc vagyok, vagy kiöregedtem a házasságból, így már csak a macskák, a bor, a magány és az antidepresszánsok maradnak. A kommentmező be is mutatta a teljes problémát: a férfiak egy része a bántó női reakcióktól tart, egy másik része pedig élőben demonstrálta, milyen reakcióktól tartanak a nők. Közben az is világosan látszik: mindkét oldal nagyon is szeretne ismerkedni egymással, csak éppen kockázat nélkül.
A férfi akkor menne oda, ha előre tudná, hogy nem utasítják vissza durván, nem nevetik ki, és nem nézik zaklatónak. A férfi fejében ott van az összes lekezelő visszautasítás. A nőében az összes férfi, aki nem értette meg elsőre a nemet.
Pedig az ismerkedésből nem lehet kivonni a bizonytalanságot. Valakinek rá kell néznie a másikra. Valakinek el kell mosolyodnia, és kimondania az első mondatot. A válasz időnként csak ennyi lesz:
Köszönöm, nem.
Két dolgot kellene újratanulnunk. Úgy kezdeményezni, hogy a másik szabadon mondhasson nemet. És úgy nemet mondani, hogy a másik ne érezze megalázva magát azért, mert érdeklődött. Közben nézzük egymást a metrón, a kávézó teraszán, az utcán. Aztán mindenki továbbmegy, mert az biztonságosabb.
A szerző egyetemi docens, business coach, vezetőfejlesztő tréner.
