Ironikus krimi

A mai Oroszország milliomosokkal és maffiózókkal, nem mindennapi figurákkal színes világa igazán jó „színhely” egy valamirevaló kriminek. Talán ezért sem véletlen, hogy az orosz Agatha Christie könyvei olyan népszerűek hazájában. Darja Dancova könyveit 60 millióan olvasták már, most Magyarországon is megjelent az első könyve. Az ironikus krimi egy ártatlanság bebizonyításának története. A nyomozó, egy hölgy, aki szabadidejében lelkesedésből szeretné bebizonyítani a dúsgazdag „újorosz” milliomosról, hogy ártatlan felesége meggyilkolásában.

Darja Dancova: Férjuram hitvese – Ironikus krimi (Pandora Könyvek – Endrei Könyvek Kiadó, 2006) • A könyvről bővebbet itt tudhatsz meg »

Darja Dancova újságíróból lett krimiszerző. Igazából súlyos betegségének köszönheti első könyvét, hiszen azért kezdett el írni, hogy valamivel lekösse magát betegsége idején. Aztán első kézirata azonnal megtetszett a legnagyobb orosz kiadónak. Ő maga így vall erről egy interjúban:


„– Hogyan ismerkedett meg a kiadójával?

– A legjobb barátnőm nagyobbik fia zavart el a legnagyobb orosz kiadóba.  Rögtön a küszöbön belebotlottam a főszerkesztőbe (ez utóbb derült ki róla), aki a kinézetem ellenére a krimiszerkesztőségbe irányított.

– Miért, mi baj volt a külsejével?

– A kemoterápia nyomait viseltem… A kopasz fejemre svájcisapkát húztam, a kabátomat nyakig begomboltam, bár nyár eleje volt. Így toppantam be a kiadóba. Leadtam a kéziratot, aztán hazamentem, és vártam a választ. Aznap hívtak, amikorra a horoszkópom hatalmas szerencsét ígért. De ami a telefonhívásig történt velem, az mind a jóslat ellen szólt. A tömött trolin utaztam, majdnem lesodortak. Otthon kigyulladt a szemétledobó, megpróbáltam eloltani…, de akkor megcsúsztam a tócsában, és alaposan bevertem a fejem. Ekkor csöngött a telefon, a lányom vette fel, a kiadóból hívtak. Na, gondoltam, már csak ez hiányzott, biztosan most küldenek el a fenébe… És akkor azt hallom: »Van még valami kézirata? Kiadnánk, de ez nagyon kevés.« A telefont azonmód a vizesvödörbe ejtettem, a könnyeim pedig patakként ömlöttek a körülöttem szétömlött vízbe.

– Ha valaki, akkor ön pontosan tudja, milyen az, amikor az ember élet és halál mezsgyéjére kerül. Mesélne erről?

– Úgy gondolom, nincs jogom eltitkolni az emberek elől, hogy min mentem keresztül. Ha kivágnak önből egy darabot, ez még nem dráma. Még az sem, ha az operáció után elhagyja a férje, ismerek ilyen eseteket, bár szerintem mindenképpen elhagyta volna. A kórteremben egy asszony azon izgult, vajon kell-e így a férjének? Biztos voltam benne, ha csak a fülem marad meg belőlem, Alekszandr, a férjem akkor sem hagy el. A betegségemet nem tekintem tragédiának. Az lenne tragédia, ha elveszíteném a gyerekeimet. De én tudtam, hogy nem fogok meghalni. Fityiszt! De miért is haltam volna meg? A kerületi rendelőintézetek természetesen borzalmasak. Jól emlékszem, előfordult, hogy kettőkor kinyílt a rendelő ajtaja, kijött a doktornő, ránézett az engedelmesen sorsukra váró kopasz nőkre, aztán közölte: »Na, kérem. Kettő és három között én teázom.« Ezzel elment. Hatalmas botrányt csaptam a főorvosnál, és többé nem mentem oda. Enélkül is meg tudom magamnak venni a gyógyszereket. De egy idő múlva megint be kellett mennem az intézetbe. Azt mondja a doktornő: »Dancova? Maga meghalt!« Meg kellett mutatnom az igazolványomat, mert nem hitt nekem! Ugyanis az a rendszer, ha »a beteg több mint egy évig nem jelentkezik, a kartonját kidobjuk«. Azt kérdeztem: »És ha én meggyógyultam?« A nyugodt válasz: »Ez nem fordul elő.«

A jellememet tekintve szörnyen pedáns vagyok. Néha mondják, hogy külsőre kiköpött német vagyok, de én tudom, hogy jellemre is. Szenvedek, ha a konyhában a bögrék füle nem egy irányba néz. A cipőket az előszobában »vonalasra« igazítom. Igaz, mindezt szó nélkül teszem. Aztán még az utálatosságig pontos vagyok. Nem tudok elkésni sohasem és sehonnan sem. A filmeket nem szeretem, gyönge a szemem. Az egyik normális, a másik mínusz 8-as. De autót vezetek, valahogy kiegyenlítődik a két szemem… Nem szeretem a boltokat járni. A kamasz lányom a papájával ment mindig bevásárolni magának. Mert én a negyvenötödik cipőnél azt mondtam, jobb, ha hazamegyek, és megírok még tizenöt oldalt. Régebben mindig vágytam arra, ne csak a legszükségesebbet vehessem meg, hanem szerettem volna csak úgy elmenni vásárolni, és persze valami teljesen szükségtelent, például egy rózsaszín kerámiamalacot venni másfél ezer rubelért. Ma már megtehetném, de nem teszem. De ha nagy ritkán mégis elmegyek vásárolni, először mindig ahhoz a részhez megyek, ahol az egyetemistáknak való öltözékek lógnak. Nézem ezeket a szoknyácskákat, aztán a kezemre verek: »Grunya! Grunya! A te ruhád odébb van!« Mit tegyek, lélekben húszéves maradtam. Képtelen vagyok repülőre ülni, csak a földön tudok közlekedni. Ennek oka, hogy egyszer repülőszerencsétlenségbe kerültem, tizenhét éves voltam. Azóta, ha oda is megyek a géphez, képtelen vagyok beszállni. Esetleg ha innék… De képzeljék el a jelenetet: Novoszibirszkben földet ér a gép, és kiszáll belőle a totál részeg Dancova asszony… Nem hiszek sem a paradicsomban, sem a pokolban, sem pedig valamiféle energiaátváltozásban. A halál után vagy elhamvasztanak, vagy elföldelnek. Szerintem itt és most kell élni!”

– A teljes interjút itt elolvashatod! »