 |
Amíg együtt vagyunk, mi hárman, addig eszembe sem jut, hogy milyen jó lenne kettesben. Csak úgy csatangolni, spontán módon, bele a sűrű éjszakába. Vagy éppen lábat lógatva könyvet olvasni órák hosszat. Vagy egymás kezét fogva bőrig ázni kedvenc brüsszeli csokoládéboltunk előtt. Aztán este, amikor elcsendesedik a ház, és Lolánk elalszik, Alex és én néha egymásra nézünk. Egy szót sem kell szólnunk, mégis tudjuk, mit gondol a másik. Elérzékenyülve nézzük legnagyobb kincsünket, a lányunkat, de azért közben, nem sokszor, egyszer-egyszer arra gondolunk, mennyi minden kimarad. Ezeken az estéken titkos terveket szövögetünk romantikus hétvégékről, lopott órákról, izgalmas randevúkról. Egy ilyen estén hoztuk meg a végleges döntést: egy életünk, egy halálunk, elmegyünk kedves barátaink budapesti lagzijára. Az indulás előtti utolsó eligazításon még megmutattam a gyerekfelügyeletet vállaló nagyinak a babalázmérőt (úgysem lesz rá szükség), a fogínyre kenhető fájdalomcsillapító zselét (biztosan kell majd) és fölírtam minden szükséges információt a Főnök etetéséhez.
Már szombaton reggel, elutazásunk után mindössze tizenkét órával kiderült, hogy a nagyszülőknek nehéz éjszakájuk volt. Alig múlt el éjfél, amikor Lola fölsírt. Ilyet három hónapos kora óta nem csinált. A nagypapa és a nagymama ereiben minden csepp vér megfagyott, fejükben a Mi lesz, ha csak a mama kell? kérdés keveredett a Mi van, ha komoly a baj? felvetéssel. Szerencsére aztán a nagyi biztonságos karjai is elégnek bizonyultak, így Lola öt perc alatt visszaaludt. Reggelre viszont élete legkomolyabb nátháját produkálta. Az orrából csak úgy ömlött, ami ilyenkor ömleni szokott, és nem tudott pihenni, mert a bedugult orr megakadályozta a nyugtató ujjszopizásban. Nagymama ekkor olyat tett, amit sohasem gondolt volna. Ráadásul nagypapa segítségével, aki mindig is ellenezte a műveletet. Úgy van, kedves Olvasó, elővették az orrszívó-porszívót, és jól kiszívták Lolababa orrát. A család angol fele azóta viszolyog e hasznos szerkezet alkalmazásától, amióta először meséltem nekik róla. Ha porszívózom a gyereket, Alex azóta is tüntetőleg elhagyja a helyiséget. El lehet képzelni, micsoda lelki tusát okozhatott a nagyszülőknek, hogy távollétemben kénytelenek voltak orrszívó-porszívózni.
Ezzel még nem értek véget a csererabszolgák viszontagságai. Lolánk, ugye, mostanában mindenhol fölkapaszkodik. Szépen tartja magát álló helyzetben. Egyszer-egyszer azonban meginog, és akkor nincs az a villámgyors szülői kar, amely odaérne, hogy elkapja. Ez történt vasárnap reggel is. Lola a dohányzóasztal szélét markolva álldogált, amikor hirtelen elvesztette a talajt a lába alól, és lefejelte az üveglapot. Az eredmény: egy szép kerek púp a homloka közepén. Éppen addigra kékült be, mire hazaértünk.
Egyszóval, mire a két kipihent rabszolga hazaért, a kölcsönrabszolgák alaposan kifárasztva, a Lolán esett harci sérülések miatt remegő térddel, antiorrszívó elveikben megtépázva ültek a földön. Lola meg, mint a tartóselemmel működő nyúl a reklámban hancúrozott körülöttük, az orra folyt, a homloka kékes-lilás színben pompázott, de láthatóan remekül szórakozott. Diadalmas mosolyából a következőket olvastuk ki: Ugye, ugye? Kellett nektek elmenni két napra? Hát elfelejtettétek, hogy ki itt a Főnök?
