Nagy Tímea: Család vagy sportsiker?

Mint aki most ért révbe, most találta meg önmagát, élete értelmét és célját – pedig edz, három gyerekkel rohan, fogyókúrázik… Elmondom neki döbbenetemet, mire ő patetikusan válaszol.

– Részben azért látsz most ilyennek, mert késtél, és ezt akarod holmi bókokkal jóvátenni, másrészt, talán, mert sikerült mostanában valóban néhány kilót leadnom.

– És ezt hogy csináltad? Ennyi strapa mellett, amit végig kell csinálnod nap mint nap?

– Egyszerű. Délig mindenfélét összezabálok, ami csak a kezem ügyébe kerül. Úgy képzeld, hogy a gyerekek után az üveg aljáról a bébiételt, a tegnapi száraz kenyeret, a háromnapos maradékot, a kishokedlit, a Jókai-összest – innen gondolják, hogy falom a könyveket –, déltől azonban egy falatot sem eszem. Estére már kopog a szemem az éhségtől, a kívánástól, de elhatároztam, hogy ez egyszer jellem leszek. Tehát koplalok, éhezem, gyötrődöm, szenvedek!

– Hogyan bírod ennyi feszültség mellett?

– Borzalmasan! Éppen a napokban gondoltam arra, hogy elmegyek légikisasszonynak kizárólag keleti járatokra. Ahogy repülünk időzónáról időzónára, jön mindig egy újabb dél! Így hát gyakorlatilag újból és újból jól be is ehetek, és ezzel együtt sikerül a fogadalmamat is tartanom.

Hát ez, illetve ez is Nagy Tímea, a jelenkori sportvilág egyik csodája, aki alig másfél évvel a harmadik gyermeke megszületése után, néhány hete harmadik nagy világversenyét nyerte vívásban. Az első gyerek érkezése után közvetlenül egy olimpiai bajnokságot, a második után egy újabb olimpiát, és most, a harmadik gyereket követően pedig egy világbajnokságot, ami olyan szinten páratlan teljesítmény, mint a legeslegnagyobb legendák, Jordan, Schumacher, Pelé pályafutása. Ráadásul, ha létezik ember, akit a legendaszerűség meg sem érint, az éppen ő.



Ahogy törli a gyerek orrát, ahogy kétségbeesetten mindent kihány a táskájából, mert fogalma sincs, hol csöng a telefonja, ahogy kér, hogy vigyázzak addig a gyerekre, amíg ő elszalad pisilni… Engem mindig különösen megragadnak azok a jelenségek, amelyek az élet hétköznapiságát emelik rendkívülivé, az általánost egyedivé, a praktikumot bölcsességgé. Ilyen egy Brueghel-kép, egy Jean Gabin-alakítás, egy Montand-sanzon, és ilyen Nagy Tímea lénye. Esendősége, biztonsága, érzékenysége, földön járása, komolysága, iróniája. Ahogyan csetlik-botlik a világban, és ebből rendre világraszóló siker születik. A banális zsenialitása vagy a zseniális banalitása.

– Nevelőedzőm, Simon Pista bácsi mondta, hogy én későn érő típus vagyok, sokáig kell várnom, amíg jönni kezdenek az eredmények – magyarázza. – Akkor nagyon el voltam keseredve! Miért kell nekem annyit várni?! Én most akarok sikeres lenni, lubickolni a dicsőségben! De hát, úgy látszik, ez nem választás kérdése.
_{– Miért, ha választhatnál? A mai eszeddel, a mai érettségeddel}

– A mai éretlenségemmel? Akkor is az mondom, hogy talán jobb lett volna korábban… Pontosabban így nem igaz, de biztosan fiatalon, becsvágyóbban, sikerre éhesen nagyobb örömet okozott volna. Aztán, amikor megszületett az első gyerekem, olyan boldogságot éltem meg, amiről abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy ehhez foghatót soha, semmi nem adhat, legfeljebb majd egy második gyerek, meg egy harmadik. Tehát nagyon jó olimpiát, majd világbajnokságot nyerni, meg ünnepelni, de nem lehet hasonlítani ahhoz az érzéshez, amelyet az anyaság jelent.

– Szerinted egy világversenyen, ahol vagytok húszan, akik ugyanúgy tudnak vívni, ugyanolyan felkészültek, mi az, ami dönt? Véletlen? Szerencse? Sors?





– Szerintem valami ilyesmi. Az ember készül, edz, sok mindent megtesz, hogy alkalmassá tegye magát arra, hogy akár nyerjen, de hogy aztán kijön-e a lépés, vagy nem, az már valami egészen máson múlik… Ott magasabb erők, igazságok döntenek. A mai napig meggyőződésem, hogy az első olimpiát igazán nem én nyertem, hanem kaptam – a sors rendezte akként, hogy én győzzek. Közvetlenül a verseny előtt történt egy nagy családi tragédia. Nem is érdekelt az utolsó időszakban a felkészülés, úgy éreztem, hogy egy ilyen helyzetben a szeretteim mellett a helyem. Hiányos felkészültséggel léptem pástra, és mégis minden sikerült. Úgy éreztem a verseny alatt, hogy valahonnan máshonnan kapom az erőt. Átéltem az ellenkezőjét korábban az atlantai olimpián. Biztos esélyesnek számítottam akkor, és csúnyán lebetliztem. Életem mélypontjaként éltem meg az ottani kudarcot, ma már viszont tudom, hogy egészen rossz irányba ment volna az életem, ha ott nyerek. Akkor elszálltam volna, hülyegyerekként ünnepeltettem volna magamat, elhiszem a sok dicséretet! Akkor minden másként alakul, például, nem ismerem meg a férjemet, ma nincs családom, nincs a három gyönyörű gyerek. Lenne ma belőlem egy megkeseredett, morcos, kiégett vívó.

A teljes cikket a 45. héten, november 8-án, szerdán megjelenő Nők Lapjában olvashatod!