Gondolataim a cukorbetegségrõl

Annyi mindennek van már világnapja, így a cukorbetegségnek is. Elgondolkodtató, vajon mit üzen ez? Én holisztikus szemléletű ember vagyok, abban hiszek, hogy minden mindennel összefügg, és a planéta összes embere össze van egymással kapcsolva (Ezért is létezhet a kollektív tudatalatti. Elképesztő belegondolni, hogy ugyanazok az információk megvannak egy kenyai kisfiú tudatalattijában, mint egy francia falucskában élő családanyáéban…)
És ezen a napon, mármint november 14-én, a Nemzetközi Diabétesz Világnapon (azért épp ekkor, mert ezen a napon született Frederick Banting, az inzulin feltalálója) a planéta sok-sok országában a cukorbetegek, és hozzátartozóik azt érezhetik, hogy erre a betegségre sokan odafigyelnek. Én is ezt teszem. Bár van személyes érintettségem is (apai nagypapám cukorbeteg volt, anyukám és apósom is azok), de ami ezen kívül leginkább megérint, az a következő elgondolkodtató jelenség, és tendencia. Már említettem holisztikus szemléletemet, és az összefüggések keresésére való hajlamomat. Miszerint ép testben ép lélek, és ép lélek ad ép testet. Bizonyára sokan olvasták, olvastátok Rudiger Dahlke és Thorwald Dethlefsen híres, és rengeteg nyelvre lefordított zseniális könyveit, amik a betegségek jelentését és jelentőségét, és a betegséget, mint a lélek nyelvét értelmezik, fejtik ki.

A cukorbetegségről azt tartják, hogy ez az a betegség, ami bizonyos módon a szeretetlenség betegsége. Tehát a szeretet áramlása, adás-kapás, oda-és visszacsatolás valahol megakadt. Ezt az energia-blokkot gyárthatjuk is magunknak, de akár születésünkkor is hozhatjuk magunkkal. Keletkezhet a magzati állapotban, de feldolgozatlan generációs problémaként is továbbvihetjük. Egy túlzottan realista-materialista embernek ez az infó talán sok lehet, de a valóság az, hogy életünk legjava nem a látható síkon zajlik. Csupán az elanyagiasodott, ún. civilizált ember szűklátókörűsége, hogy nem hisz, nem mer, nem akar mélyebbre, messzebbre tekinteni. A hajlamot, mint feldolgozatlan generációs problémát, energiablokkot örökölhetjük, de az, hogy ez a hajlam aktiválódik-e, vagy sem, rajtunk is múlik. (És ezen a ponton az emberi lét legsarkalatosabb, és legtöbbet vitatott pontjához értünk: sors és szabad akarat kérdéséhez.)





Mivel nekem apai és anyai ágon is van (volt) cukorbeteg a családban, ráadásul még van némi túlsúlyom is (amitől egyébként épp a mai naptól – első napos fogyó hold – meg is fogok szabadulni, nyugi, csak 8 kiló, nem vesztem el a formámat…), szóval emiatt már többször hallottam a különféle paráztató “jótanácsokat”: “Vigyázz magadra, te is cukorbeteg lehetsz!” De én TUDOM, hogy nem leszek az. Mert van választásom, hogy aktiválom-e a hajlamomat, vagy sem. Van választásom, hogy milyen életet élek! És számomra a tartalmas emberi kapcsolatok (család, barátság) az első helyen állnak. Már említettem, hogy az én hitrendszerem szerint minden ember össze van egymással kötve. A családtagokkal való kapcsolódás a legerősebb, a baráttal, barátokkal viszont fénylő szálakkal vagyunk összekapcsolva. A barát a puszta létével segít, támogat minket. Az emberi gazdagság leginkább talán az igaz barátokban mérhető. És nekem sok igaz barátom van, ami azt jelenti, hogy bizony sok időt töltök barátkozással. És hogy van rá időm? Úgy, hogy nem TV-zek, és nagyon intenzíven, beosztottan élek.

Tavaly, a Nemzeti Cukorbeteg Alapítvány tagjaként volt szerencsém látni azt a grafikont, ami az elmúlt 20 évre visszamenőleg ábrázolta a cukorbetegek számának növekedését kis hazánkban. Döbbenetes, és elgondolkodtató volt! (A Mont Blanc meredek ívére gondoljatok most…) És elkezdtem agyalni azon, hogy vajon mit üzen ez? A cukorbetegség, a szeretetlenség egyik betegsége a mi legnagyobb népbetegségünk. Gondoljuk bele, milyen szakrális, és kép-nyelves a mi nyelvünk, hiszen azt is mondjuk a szerettünknek, hogy:”édesem”. És jelenleg 500 ezer regisztrált cukorbeteg van hazánkban, és ki tudja, még mennyi regisztrálatlan? (Emlékszem a Nemzeti Cukorbeteg alapítvány által szervezett ingyenes vércukormérő akciókra, minden alkalommal jó néhány emberről kiderült – amit ő sem tudott magáról – hogy cukorbeteg.)

Mit üzen nekünk magyaroknak mindez? Miért épp a cukorbetegség a népbetegségünk, és miért nő évről-évre ilyen intenzitással a betegek száma? Mi lehet ennek az oka, és hogyan lehetne ezt a tendenciát megfordítani? (Spirituális emberként még hozzáteszem mindehhez, hogy külön elgondolkodtató tény számomra, hogy épp itt, Dobogókőn van a Föld szív-energiaközpontja…) Nem gondolom azt, hogy az én feladatom lenne az ítélkezés, inkább csak kérdezek, elgondolkodtatok. Én egyértelmű összefüggést látok a cukorbetegség, mint legnagyobb népbetegségünk, és aközött a tény között, hogy egész Európában mi magyarok nézünk a legtöbbet TV-t. (Ebben is első vagyunk!) Négy és fél óra, ami egy átlag magyarra jut naponta. Döbbenetes! És vajon mi helyett TV-znek az emberek? Minek a rovására megy ez a rengeteg idő? Az ÉLET helyett választják oly sokan ezt! Ahelyett, hogy a saját életüket élnék, többnyire mások (jelentős részében hazug) életét élik. Az önművelés, sport, önképzés, és főként az emberi kapcsolatok ápolása helyett választják sokan ezt. Ahelyett, hogy áthívnák a szomszédot beszélgetni, kártyázni, a testvért, a barátot, hogy egyáltalán a saját családtagjaikkal, testvéreikkel, szeretteikkel beszélgetnének, vagy találnának ki klassz közös programokat! A közös kirándulások, bringa-túrák, tollasozások, szalonnasütések, társasjétékozások helyett választják az emberek a TV-t. Pedig az élő, gyakorolt szeretet (ugyanis a szeretet tevékeny, nem csak szavakból áll) szétterjed bennünk, és eljut minden sejtünkhöz, gyógyítva a testet és lelket egyaránt. És ez sugárzik majd belőlünk, bárhol is vagyunk: buszozunk, vagy vásárolunk a közértben, a munkahelyünkön vagyunk, vagy családi körben. Ezt terjesztjük, a többieknek, ezt adjuk át, és ez hat ki valamennyiünk csoport- és néplelkére.





Épp ezért mérhetetlen korlátolt embernek tartom, aki azt gondolja, hogy:” az én közérzetem és egészségem csak rám tartozik.” Valamennyiünk kollektív tudattalanjában az övé is ott van… És megint csak azt kell, hogy mondjam, elképesztő a mi gyönyörű szakrális magyar nyelvünk, hiszen nálunk az “Isten” szó azt jelenti, hogy: is-te-én. Vagyis: te is én vagy. Egy bizonyos szinten egyek vagyunk. És aki felelős magáért, az felelős másért is.

Úgyhogy azt mondom, hogy igenis felelősek vagyunk azért, hogy az elkövetkező években mit fog majd a grafikon mutatni, és mi az az energia, amit tudatos emberként a csoport-lélekbe mi magunk is kibocsátunk? Mi magunk döntjük el, hogy hogyan éljük meg az adott életünket, és hogy akarunk-e változtatni? Ha elég bátrak vagyunk, szembe merünk nézni magunkkal, azzal, hogy mennyire tartalmas és szeretetteljes az életünk.

Akik meg nem elég bátrak, azok maradnak (spirituális értelemben) alvó-gyermekemberek, akik mindig kifele hárítanak (mindig minden más miatt történik), és a megoldásokat, útmutatást is folyamatosan kívülről várják majd.

Nálunk, (mivel 14-e keddre esik), most, november 12-én vasárnap tartják a 14. Nemzetközi Diabétesz Világnapot. Ki hogy tartja ezt? Van, aki meditációban küldi az energiát, van aki meglátogatja cukorbeteg ismerőseit, de lesznek a városban rendezvények is, természetesen ingyenes vércukorméréssel egybekötve (pl. a SYMA Sport- és Rendezvényközpontban a Dózsa György úton), de lesz a már hagyománnyá vált közös séta is a Ligetben. Tehetünk fogadalmakat is, hogy törekedni fogunk arra, hogy jobban odafigyelünk magunkra (testi-és lelki szinten egyaránt, tehát a lelki dolgok mellett nagyon fontos a tudatos táplálkozás és sport is), és hogy jobban odafigyelünk az emberi kapcsolatainkra is, és arra, amit magunkkal viszünk, a többiek közé, a közös térbe. Hadd gyógyuljon a magyar néplélek!

Soma Mamagésa

Az egészséges életmód áll a középpontjában annak a családi rendezvénynek, melyet az Egy Csepp Figyelem Alapítvány szervez 2006. november 12-én! Tovább »