nlc.hu
Aktuális
Bánsági Ildikó : „Megrögzött idealista vagyok”

Bánsági Ildikó : „Megrögzött idealista vagyok”

A pomázi házról mesél. Hogy van ott egy kis patak meg egy hidacska, hogy égig érnek a fenyõk… Magyarázza, közben nem veszi észre, hogy én meghatódom.

Idegbajosan hívogatjuk egymást, mert mindketten késünk. – Hol vagy? – Most fogok szabálytalanul megfordulni a Lajos utcán, mert Óbudán már nincs úttest, csak szétbombázott aszfalt meg őrületes autósor… – És te hol vagy? – Az Árpád hídon ácsorgok egy baleset árnyékában…
Mindennek hatására én romosan érkezem (első befutóként), ő néhány perccel később libben be egy gyönyörű hússzínű poncsóban. Hihetetlenül jól fest, mire belőlem akaratlanul tör ki az egyáltalán nem tervezett kérdés:


– Ildi, tényleg olyan harmonikus-boldog vagy, amilyennek látszol?

– Ugyan már! Nagyon fáradt vagyok, alig tudtam magam összevakarni reggel – feleli nevetve, majd rögtön „felülírja” a szavait azzal a jókedvvel, amellyel az általa választott helyszínt mutatja be. – Nézd, itt, a presszó alatt úszkálnak a szálloda lakói, és van szauna, torna, minden…! Néha eljövök ide, és új emberként megyek haza.





– Most hol az a haza?

– Pomázon – vágja ki széles mosollyal.

– Néhány évvel ezelőtt az Erdőalja úton laktál.

– Jaj, nagy utat jártam be azóta! – dől hátra a fotelban furcsa kis grimasszal, majd belekóstol a paradicsomlébe. – Ez nagyon finom így, fűszerekkel megbolondítva – jelenti ki egy gourmand elégedettségével, aztán elkomolyodva folyatja. – Biztosan tudod, hogy huszonöt évi házasság után váltam el, négy évvel ezelőtt. A két felnőtt gyerekem – a ma már huszonöt éves fiam és a tizenkilenc éves lányom – velem él. Így alakult… Már nem analizálom a történteket, mert tudom, hogy egy házasságot nem egy ember ront el, hanem legalább kettő…, és nemigen lehet eldönteni, hogy ki, hol, mikor tévedett a legjobb akarata ellenére. Most inkább örülök annak, hogy sikerült eladni a régi házunkat, és én némi albérletezés után rátaláltam a pomázira. Beleszerettem. Patak, híd, fenyők, nagy, szárnyas ajtók, csupa fény. Csakhogy fel kellett újítani! Például egy romos helyiségből alakítottunk ki a fiamnak egy zenetermet – ő dobos –, átépítettük a konyhát, mert nekem fontos, és úgy érzem, hogy a lányom „birodalma” is rendben van. Ha építkeztél valaha, akkor tudod, milyen őrület van mögöttem. Pedig csudára rendes emberek dolgoztak nálam, mégis… És már három hónapja tart, közben játszom Budapesten, vidéken, szinkron, néha pici film, Zeneakadémia (Mendelssohn: Szentivánéji álom)… Amúgy jókor találkozunk, mert ha Isten segít, akkor épp ma fejezik be a munkát. És én hátradőlhetek. Egy kicsit.

– Elégedetten?

– Mondhatnám, hogy most minden tökéletesen rendben van. Hurrá! Van házam, munkám, a gyerekeim felnőttek. De az élet soha nem ilyen egyszínű. Akad egy szabad estéd, szépen meggyújtod a mécseseidet, elrendezed a virágaidat, megjönnek a gyerekeid, „helló, anya”… És te szépen rájössz, hogy az ember a mécsesei között – a gyerekei közelében – is lehet magányos. Szerethetem én őket – a gyerekek is engem –, körülvehetnek a barátnőim, a kollégáim, mégis vannak olyan gondolataim-érzéseim, amelyeket csak a „lelkem felével” tudnék megosztani. Állítólag mindenkinek létezik valahol a nagyvilágban a „lelke másik fele”, az egyik ember nem talál rá, a másik igen. Én szeretnék az utóbbiak közé tartozni. Nem mondom, hogy senki sem udvarolna… De én érzem, ez még nem az!

– Sokan kötnek kompromisszumot: beérik egy tökéletlen kapcsolattal.

– Nincs alku! Küszködhetsz, becsaphatod magad, de amikor rájössz, hogy nem a lelked fele a társad, akkor olyan magányos leszel, mintha egyedül élnél. Én érzem (remélem?), hogy egyszer szembejön majd valaki, és olyan fontos és természetes lesz számomra, mint egy pohár víz. Nem könnyű az elvált embereknek – sok mindent átvészeltek, lezártak –, jelentős részük a hitét is elveszíti útközben, én, megrögzött idealista, viszont őrzöm. Közben normálisan-szabályosan élem az életem, de neked bevallom, hogy néha majd’ megdöglök, hogy merre, hol, mikor már…!? Szerintem olyan lesz a találkozás, mint egy villámcsapás: tufff!!!

– Ildi, ez költészet!

– Lehet. Talán ezért álmodtam róla… Gyönyörű hegy tetején álltam, egy csodálatos, üvegfalú házban. Onnan néztem le a szikrázó-havas hegyoldalra, ahol a fiam csúszott lefelé – a lányom biztonságban volt, mert egy fura-kicsi házikóban beszélgetett a barátnőivel –, és én nagyon aggódtam, mert nem tud síelni. Kétségbeesve lestem őt, amikor megszólalt a hátam mögött egy meleg hang: „nyugodj meg, semmi baj!” Megfordultam, és megláttam egy férfit. Fájdalmas nyugalom öntött el. Ő volt az, aki nekem kell! Mellette felesleges vigyázni – frizurázkodni, sminkelni –, tökéletesen ismer… Belém szúrt az öröm: édes Istenem, itt a pillanat! Aztán felébredtem.


– Egy színmű gyönyörű monológja…


– Ez az életem monológja, amelyhez kiegészítésül elmesélem, hogy egyszer felhívott egy lány, aki azt mondta, érdekli a sorsom, tehát szívesen elkészíti a horoszkópomat. Nem vagyok lelkes „horoszkóphívő”, de az tudom, hogy az asztrológia tudomány, nos, akkor miért ne…? Szóval ő azt mondta, hogy csak idősebb koromban sikerül majd megtalálnom a lelkem felét. Ráadásul el fogom hagyni miatta az országot… Amúgy néha hiszek a jóslatokban, máskor meg azt mondom, fogjuk fel játékként! Például, két évvel ezelőtt azt állította egy „jövőbe látó”(?), hogy májusban megtalálom az igazit, mire én kiálltam a tavaszi szélbe – lobogott a hajam, közben vártam, egyre vártam –, és képzeld, nem jött senki…!

– Ez már burleszk.

– Hogyne, kell az élethez! Egyébként a gyerekeim nem bánnák, ha randevúkra rohangálnék (nem rohangálok, időm sincs), és valószínűleg örülnének, ha lenne valaki mellettem. Közben én? Összevissza… Egyszer azt mondom: ha ti a saját lábatokra akartok állni, akkor legfeljebb eladjuk a házat, máskor meg azt gondolom, hogy aki akar, marad, sőt, jöhetnek az unokák is! Aztán eszembe jut: mi lesz, ha mégiscsak betoppan a „másik”…? Szóval minden képlékeny, minden mozog, fogalmam sincs, mi lesz, de talán nem is baj, hogy nem látjuk a jövőt.

– Éveken át szerepeltél Baló Juli Púder című, nőcis-habos, néha komoly tévéműsorában. Nekem nagyon tetszett, amikor azt fejtegetted, hogy vitatkozhatunk, veszekedhetünk a gyerekünkkel, de arra mindig vigyáznunk kell, hogy soha ne szakadjon el közöttünk az a bizonyos „lelki köldökzsinór”…

– Sokat emlegetem a gyerekeimet, mert végtelenül fontosak az életemben, és nagyon akarok vigyázni e lelki köldökzsinórra! Szerintem az kevés, ha csak „főzős anyuka” vagy, a szülőnek is változnia kell: lehessen velünk beszélgetni, kicsit tudjunk internetezni (ez utóbbi számomra nem könnyű). Egyébként úgy érzem, hogy mindent elkövettem értük – ha egy pici szabad időm volt a rengeteg munkám mellett, cipeltem őket hegyen-völgyön –, kicsöpögtettem a lelkemet, de a szentimentalizmusomból, idealizmusomból kifolyólag nem voltam szigorú és következetes. Ám ha idegességemben szélsőségesen reagáltam, akkor képes voltam bocsánatot kérni… Ők – fiatal felnőttként – nem látják ezt olyan szépnek, mint én. Valószínűleg jó néhány év kell még ahhoz, hogy „rálássanak” a gyerekkorukra. Tudod, ez olyan, mint amikor én az első szülési fájdalmakat érezve felkiáltottam: anya, te ezt elviselted értem…?

– Jön a karácsony.

– Ugyanúgy lesz, mint régen! Eljön hozzánk anyukám, apukám – nekik köszönhetem a kék szememet! – meg az öcsém, Károly a családjával. Apu pecázik, tehát lesz hal, sütök pulykát, a tesómék hoznak italokat, anyuék pedig süteményt. Képzeld el, hogy tavaly, az első pomázi karácsonyunkon narancssárgában pompázott a fa! Az egyik szerepemet úgy tanultam meg, hogy a narancssárga karácsonyfához beszéltem…

A teljes cikket a 46. héten, november 15-én, szerdán megjelenő Nők Lapjában olvashatod!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top