A mi karácsonyunk

Ezzel a háttérrel érthető, hogy számomra Jézus Krisztus születésnapja inkább csak afféle kultúrtörténeti érdekességnek számított – mazsola a kuglófban –, a szakralitás, a spirituális emelkedettség pedig a legkevésbé sem volt meghatározó szegmense. Mindezt tetézte szüleimnek a karácsonyi összezártságból fakadó, a végsőkig feszült, spirituálisan és szakrálisan a legkevésbé sem emelkedett őrjöngése. Mindent összefoglalva a gyerekkoromból hozott karácsonyi emlékeim alapján úgy véltem, hogy a karácsony egy roppant nyomasztó, nemritkán félelmetes családi performance. Megkockáztatom, ennek is szerepe lehetett abban, hogy végül a nyugati kultúrkörtől annyira távoli, távol-keleti kultúrák tanulmányozására szakosodtam.

Nos, ezzel a teherrel érkeztem huszonhét évesen abba a kapcsolatba, ami mára családdá érett. Megjegyzem, a végletekig tökéletesített önvédelmi és önámító mechanizmusomnak köszönhetően ezt akkoriban a legkevésbé sem éreztem tehernek, sőt a párommal felmerülő konfliktusok alkalmával, melyek karácsony közeledtével mindig elszaporodtak, őt vádoltam infantilizmussal, konzervativizmussal, irracionalizmussal meg a Bakos által összegereblyézett, számomra negatív előjelű idegen szavak tömkelegével.

Amíg „csonka családként” kettesben éldegéltünk, megszületett egy afféle konszenzus, hogy a nejem mindent úgy intéz a karácsonnyal kapcsolatban, ahogy akar, csak nekem minél kevesebb közöm legyen hozzá. A karácsonyfa méretével kapcsolatban persze mindig elkeseredett alkukat vívtunk. Én javasoltam, hogy szerezzünk be erre a célra valami bonszai fenyőt, ami hetvenéves korában sem fogja meghaladni a számomra még elviselhető ötven centit, ő meg persze a 3,60-as plafonkarcoló monstrumot cipelte volna haza. Szigorúan buddhista alapon ragaszkodtam az élet minden formájának, így a fenyőfa életének is a védelméhez, míg életem párja a számomra animisztus gyökerű halottkultusz részeként szemlélte volna vízkeresztig egy díszekkel megcsúfolt élő organizmus agóniáját. Nemhogy vigaszt nem nyújtott, de egyenesen provokatív képmutatásnak éreztem, hogy ezüstfenyőt vettünk, „mert annak nem hullik annyira a tűlevele”.

Nyilvánvaló volt számomra, hogy nekem volt igazam. Lám-lám, a karácsony mégiscsak egy félelmetes családi performance. Értetlenül és megütközve hallgattam feleségem azon gyerekkori történeteit, hogy ilyenkortájt náluk a legnagyobb összezördülést minden áldott évben az váltotta ki, hogy hová tűnt, illetve ki tüntette el a kis Jézust a betlehemi jászolból. Mert hát persze betlehemről és jászolról, ezekről a funkció nélküli terepasztal-objektumokról hallani sem akartam.

Ahogy cseperedett Marci, azt kezdtem érezni, hogy valami még sincs rendjén ezzel az egésszel. Ez a felismerés akkor hasított belém, amikor Marcival kettesben csatangoltunk az utcán 24-én délután a farkasordító hidegben. Vártuk, hogy besötétedjen, mert a Jézuska akkor hozza a karácsonyfát. Mert hiszen a feleségem családjában is így volt. Töprengtem én ezen akkor, ott a hidegben jó sokat. Már elfogytak az érveim, hogy Marcinak megmagyarázzam, miért tébolygunk a kihalt a városban, és próbáltam meggyőzni arról, hogy Jézuska egyáltalán nem szadista. Tízpercenként hívtam a feleségemet, hogy mikorra készül el a fával, s rájöttem, hogy még december végén sem tud elég korán sötétedni.