Hogy érzed magad?
Köszönöm, jól, bár most éppen diétás teát kortyolgatok, mert valamilyen fertőzést szedtem össze. A párom, bár nem szívesen, de adott egy szurit is, hogy mielőbb meggyógyuljak. Szerencsére a tünetek nem függnek össze a terhességgel, múló betegségről van szó. Ebben a pillanatban megcsörren a telefon, a párja van a vonal végén, az egészségéért aggódik. Jobban vagyok… mondja Zsuzsa kedvesen, és elbúcsúzik.
Mindig arra vágytam, hogy olyan férfi legyen a születendő gyermekem
apja, akinek a tekintetében ugyanazt a vágyakozást látom, amit én érzek. Hogy ő is ugyanannyira óhajtsa ezt a kisbabát, mint én. Ez az álmom most biztosan teljesült.
Többször elmesélted már, hogy ő volt édesanyád kezelőorvosa. Hogyan lett ebből a kapcsolatból szerelem?
Hihetetlenül hangzik, de sokáig csak telefonon tartottuk a kapcsolatot. A mamám cukorbeteg volt, folyamatos orvosi ellenőrzésre szorult, de makacs betegként nem szeretett a rendelőbe elmenni. Ez komoly problémát jelentett. Amikor panaszkodtam erről az egyik kolléganőmnek, Norbertet ajánlotta, mert házhoz jön, felírja a gyógyszereket, megvizsgálja. Felhívtam telefonon, egyeztettem vele, és minden ment a maga útján. Jó fél évig…
Mígnem?
Találkoztunk, mert újabb adag gyógyszerre volt szükség. Összefutottunk, hogy odaadja a vényt. És egyre többször találkoztunk, mert arra kényszerültem, hogy
a szüleimhez költözzek, amikor elindult a válóperem. Így indult, és
a mamám súlyos betegsége kovácsolt össze minket.
Ő áldását adta rátok?
Nagyon boldog volt, hogy összetartozunk. Onnantól kezdve, hogy ez egyértelművé vált, és tavaly ősszel eljegyeztük egymást, a szülők is összeismerkedtek. Új dimenzió nyílt meg előttük. Szívesen látogatták egymást, a mamák recepteket cseréltek, nagy családi ebédeket rendeztek. Fájdalmas, hogy ebből olyan kevés jutott. Azt a fajta kiegyensúlyozottságot láttam a szüleimen, amit régóta megérdemeltek volna.
Példaként áll előtted a házasságuk?
Negyvenhat évet éltek együtt, szinte szimbiózisban. Ők ugyanis otthon dolgoztak: édesapám grafikusművészként, anyukám pedig a születésem után kottagrafikusként.
Tudod, hogy nagyon hasonlítasz rá?
Igen. A telefonomban benne van a fiatalkori fotója.
Megmutatja nekem is. Fiatal, életteli, mosolygós nő néz vissza ránk, mintha Zsuzsát látnám.
Nagyon jóban voltatok, ugye? Mint két barátnő…
Igen, mindent tudott rólam. És nagyon komoly, őszinte kritikusom is volt. Ha nem kifogásolt semmit, akkor biztos lehettem benne, hogy jó voltam. Magányos pillanataimban sokszor eszembe jut, hogy kismamaként kérdezném, vajon ő mit érzett egy-egy szituációban, amikor engem várt. Persze mást is kifaggathatok, de az nem ugyanaz. Mégiscsak én vagyok a genetikai lenyomata. Disznóság az élettől, hogy így alakult…
Tudom, hogy mennyire szerette volna látni a kisbabánkat. A fizikai jelenléte is rettenetesen hiányzik. Úgy megölelgetném, megpuszilgatnám, és várnám, hogy magához szorítson. De hiszek benne, hogy most is velünk van.
Egy évvel ezelőtt megjelent veled egy asztrobeszélgetés. A végén azt mondtad, készen állsz az anyaságra.
A cikk folytatását megtalálod a Maxima 3-as számában. Keresd az újságárusoknál!