Reggel fél hét volt, december 26-a. Mozgalmas néhány nap állt mögöttünk. A tavalyi (azaz, mire ez az írás megjelenik, már a tavalyelőtti) karácsonyt Brüsszelben ünnepeltük hármasban a frissen született babácskával. Dupla lelkesedéssel készültünk tehát az ideire, mondván: ez lesz Lola első IGAZI karácsonya. Amelyet rögtön ketté is vágtunk, hogy mindenkinek jusson belőle. A szentestét és karácsony első napját apunál töltöttük, az ünnep második napján pedig útra keltünk Angliába, hiszen az ottani rokonság a magyarhoz hasonló intenzitással várta a főszereplőt.
Apu mindent eltervezett. Jó előre kifaggatott, hogy mit szeretnénk enni, különös tekintettel angol vejére. Aztán megrendelte a bejglit és az óriáspulykát, megfőzte a halászlét, a töltött káposztát, sorra látogatta a kaposvári játékboltokat, és megvette a gyökeres karácsonyfát. Na és persze vágta a centit december 21-éig, a Tündérkirálylány érkezéséig. Ugyanúgy vágtuk a centit mi is, alig vártuk, hogy a jó meleg, sült pulyka illatú szobából figyelhessük a kinti mínuszokat és a hóesést. Annál is inkább, hogy Alexnek még sohasem volt fehér karácsonya.
Ebből az élményből aztán sajnos, nem lett semmi, de nem csak azért, mert elmaradt a hóesés.
Kis családunkhoz ugyanis váratlan vendég érkezett az ünnepekre, a calici vírus személyében. Hiába a rengeteg kézmosás és a karantén, szépen végigment a családon. Én nyitottam a sort december 22-én. Utánam következett apu és az élettársa 23-án, majd Alex 24-én, végül pedig András öcsém 25-én. Egyedül a mi kis Lolánk maradt ki a sorozatból, anyatejen edzett immunrendszerének köszönhetően. Arany szívem, nem értette, miért van az, hogy mindennap mást tilos megpuszilnia. Egymás ápolása közepette próbáltuk a dolog vicces oldalát nézni és beosztani a teendőket. Alex és András vásároltak és fát állítottak, apu, miután fölépült, gyorsan megfőzött mindent, a karácsonyfa-díszítés pedig Lolára és rám maradt. Sokáig tanakodtunk, hogy az angyalok díszítsék-e a fát, avagy angol szokás szerint vonjuk be Lolát is a mókába. Végül úgy döntöttünk, díszítsen ő is, hiszen egyrészt kicsi még, ha jövőre úgy döntünk, hogy legyen meglepetés a karácsonyfa, nem fog emlékezni az idei közös akcióra. Másrészt pedig a családi kórházasdi miatt jelentősen csökkent a potenciális bébiszitterek száma.
Döntésünk végül helyesnek bizonyult, a fa ugyanis tökéletesen hidegen hagyta Lolát. Nem úgy a díszeket tartalmazó kartondoboz, amelybe hangos Hoooooo! csatakiáltás közepette szinte fejest ugrott. Villámgyorsan kiszórta a földre az összes csecsebecsét, majd diadalittasan beült a káosz közepére. Ott trónolt egészen addig, amíg támadt egy kiváló ötlete. Előbb hosszú percekig nézte, hogyan aggatom a fára a kis díszeket, majd a látottakból ihletet merítve eltűnt apuék hálószobájában. Két perccel később megjelent, kezében egy vállfával. Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy mégis, mit szándékozik tenni vele, amikor ellentmondást nem tűrve a fához vonult, és ráakasztotta az egyik alsó ágára, majd elégedetten hátat fordított neki. Innentől kezdve szinte egy pillantást sem vetett a karácsony legszebb jelképére.
A Mennyből az angyal alatt az ölemben ült megilletődve, és az ujját szopta. Az ajándékbontásnál pedig mindent elkövetett, hogy a vírusfertőzés miatt éppen az ágyat nyomó apját is bevonja a mókába. És persze, mint minden egyévesnek, neki is a csomagolópapír tetszett az egészből a legjobban. Szenteste fél órát keringett a nappaliban, egyik lábával egy ajándékdobozt húzva maga után, nyakában a csomagról elcsent ezüstmasnival. Mi meg közben egymás kezéből kapkodtuk ki Lola vadonatúj zenélő rajztábláját.
Csoda tehát, hogy azon a reggelen, a dermesztő hidegben könnyek csillogtak a nagypapa szemében? Talán az sem bántotta már, hogy a családi járvány miatt megmaradt a pulyka nagy része, hogy nem kívántuk a töltött káposztát, és hogy a négy nap alatt egyszer sem sikerült körülülni az étkezőasztalt úgy, hogy mindenki egyszerre ott legyen. Viszont volt helyette nagy, csillogó babaszempár, meg nyolcfogú mosoly és gurgulázó kacagás, na és a puszik, amit Lolánk immár nagylelkűen és kérés nélkül (!) osztogatott a nagypapának is. Masni és csomagolás nélkül, közvetlenül az arcára.
