A hét témája: Sohasem késõ?

Az időről meg menet közben csak azt érezzük, hogy néha siet, máskor cammog, hol nekünk dolgozik, hol meg ellenünk.

Péter egészen tavalyig jól menő ügyvédi irodát tartott fenn, ám akkor fogta magát, és elment történelmet tanítani egy iskolába. A történet Amerikában esett meg, ahol az emberek kevésbé hajlamosak meghökkenni a férfiéhez hasonló fordulatok láttán, bár ez az eset azért ott is némi értetlenkedést váltott ki. Végtére is Péter egy jó, mondhatni irigyelt egzisztenciát adott fel, egy álom kedvéért. Azt, hogy Péter édesanyja tanítónő volt még Kispesten, aki az Újhazában később emigránsok gyerekeit tanítgatta otthon magyar nyelvre és magyar irodalomra, sem a kollégák, sem a szomszédok nem tudták. Ahogy azt sem, hogy Péter, aki az asztal alól figyelte ezeket az órákat, nem tudott a tanításnál szebb hivatást elképzelni a világon.

Láng György, a nemzetközi hírű gasztronómiai szakember hegedűművészi reményekkel vágott neki Amerikának. Jó néhány éven át gyakorolt és koncertezett, aztán letette a vonót, és felvette helyette a fakanalat. Pedig nem valószínű, hogy lett volna bármi is, amit jobban szeretett a muzsikánál, de volt valami, amire mindennél jobban vágyott: arra, hogy a legjobb legyen. Világhírű éttermei, gyarapodó híre és az ezek felett érzett öröme volt az, ami miatt úgy érezte – és úgy érzi biztosan ma is – hogy jó időben, jó döntést hozott.


Tanuld meg időben!

Tetten érni az életünkben történt változást, néha nem könnyű. Van, amit nemhogy napra, de órára és percre is megjegyzünk, és nem felejtjük el, amíg élünk, de sok dolog észrevétlenül fordul egyik oldalról a másikra. Átcsúszik.

Mikor kezdődött, mikor rontottuk el? – tanakodtak a szülők, amikor ötévesen óvodába adott kisfiukról a többi gyerek között kiderül, hogy túl sok tárgya van és túl kevés öröme. A kisfiú mindent akart, és már semmiért sem volt hálás. A szülők érezték, hogy nem jól van ez így, de jólesett gyönyörködniük az örömében, jólesett adni, és jólesett egy kicsit a homokba dugni a fejüket. De, mert ezt a gyereket a szülei igazán szerették, képesek voltak változtatni. Amíg nem késő, gondolták. Nem volt könnyű, mert hiába mondták meg a gyereknek, mire jutottak ők ketten, ő ebből az egészből csak azt érzékelte, hogy nem elég meglátnia egy új legót, egy új távirányítós autót, mert ahhoz, hogy kapjon, előbb meg kell tanulnia vágyakozni, várni, kérni és köszönni. Csupa olyasmit, amit vagy idejében tanul meg az ember, vagy csak keserves tapasztalatok árán, vagy – sohasem.


Pótcselekvések sorozata

Ha Bridget Jones magyar kortársnőjét kérdezik, a harminchoz közeli vagy már azon túli fiatal nőt, hogy lehet, hogy még nem ment férjhez, miért nincs senkije, és nem fél-e attól, hogy lassan túl késő lesz mindehhez, akkor először ő is biztosan nyel egy nagyot, csakúgy, mint világhírűvé lett sorstársa. Aztán feszengve válaszol valamit, de csak ritkán, és csak keveseknek mondja azt, amit gondol.

– Persze, meg tudom magyarázni. Azért nem mentem még férjhez és azért nincs még gyerekem, mert annak a generációnak vagyok a tagja, amelyiknek elsőként kell megbarátkoznia a gondolattal, hogy jóval harmincon túl talál társat és szül gyereket. Ha egyáltalán… Mert a világ ilyen. Ilyenek a férfiak, a munka, a kor, a körülmények, minden. Egy baj van csak: hogy én nem vagyok ilyen. És hiába tudom az okokat, mégsem tudom elfogadni ezt az egészet így. Teszem a dolgom, és közben örökké valami folyamatos várakozásban élek.

Megváltozhatott sok minden, de a lényeg nem változott évszázadok óta. Van munkám, pénzem, lakásom, még kocsim is, de csak arra várok, mikor jön el annyi balul sikerült kapcsolat után az igazi. Rossz napokon azt érzem, hogy minden, amit csinálok, csak értelmetlen pótcselekvés. A barátnőimmel persze, mindig megbeszéljük, hogy ha végre találkozunk azzal, aki nekünk rendeltetett, ezek az évek visszamenőleg is értelmet nyernek. De mi van, ha hiába várunk? Ha nem későn, hanem soha nem találkozunk Vele? Vagy ha annyi görcsöt, szorongást halmozunk fel ezekben az években, hogy már képtelenek leszünk normális kapcsolatra? Persze, ha körülnézek, mindig azt gondolom, jobb, hogy nem mentem férjhez túl korán, amikor még semmit sem tudtam a világról, magamról, de most meg azt érzem, már késő, már túl sokat tudok.

***

Előttem vett jegyet a moziban, tetszett hangja, a tartása, még a zakója is. Féltem, mi lesz, ha megfordul, mert pirulós vagyok, akkor is éreztem, hogy kúszik fel a pirosság az arcomra. Elővette a pénztárcáját, és belőlem kirobbant a nevetés. Lila, műanyag, cipzáras pénztárca volt, két sárga kacsa úszott rajta egy tóban. Ő megfordult, én csak nevettem, nem bírtam abbahagyni. Végül kicserélte a jegyét és mellém ült, elmesélte a pénztárca történetét, meg sok mást is. Azt hittem, ez a nevetés, meg az, hogy így kezdődött, azt jelenti, mindent jól csinálunk majd. Mint a filmeken. De nem.

Amennyire szerettem, annyira féltem tőle. Féltem, hogy ő is csak bántani fog, elhagy, megcsal, nem szeret igazán. Ő is félt. Mondtunk egymásnak könnyedén szörnyű dolgokat, csak azért, hogy a másik tiltakozzon, bizonygasson, segítsen. Néha az egyikünk összeszedte az erejét, és elhatározta, hogy őszinte lesz, de akkor a másikunk újra támadott. Úgy ment el, mint a filmeken. Az apjához utazott Ausztráliába egy évre. Még az utazás napján is vártam, hogy jön, és azt mondja, inkább maradna, ne bántsuk, csak szeressük egymást. Később kiderült, ő azt várta, hátha kimegyek a repülőtérre, és ott mondom ugyanezt. Életem legfájdalmasabb napja volt, erről nem is akarok többet mondani.

Egy év után, azt hittem, túl vagyok rajta, a seb már csak érintésre fájt. Nem is tudtam, mikor jött haza, de felhívott, meghallottam a hangját és le kellett feküdnöm a padlóra, mert sem a lábam, de még a gerincem sem tartott meg. Újrakezdtük. A bántást is. Nem tudom, mi változott meg bennem azon az estén, amikor egyszer csak elkezdtem úgy elmondani mindent neki, ahogy érzek. Azt is, ami történt, azt is, amit szeretnék. Nem határoztam el előre, nem gondoltam végig, csak arra tudok gondolni, hogy ez lehetett az utolsó pillanat, és ezt valahol mélyen belül megéreztem. A nagymamám mondogatta mindig, hogy ne félj, kislányom, meglásd, ha valakit igazán szeretsz, megtalálod az utat hozzá, akkor is, ha te magad vagy a legnagyobb akadály.
Igaza volt, megtaláltam.


A hét témája az e heti Nők Lapjában folytatódik. (Sohasem késő venni egyet!)