„Mézeshetek”

Ez utóbbiaknak csalódniuk kellett. Sőt, az előbbieknek is. A legőszintébb válaszom ugyanis csakis a lakonikus tömörségű „furcsa” lehetett. És nem azért furcsa, mert olyan nagyon megváltoztak itthon az emberek (egyáltalán nem változtak meg), mert eltűnt az utakról az összes kátyú (nem tűnt el), vagy mert kevésbé kék az ég (egyáltalán nem kevésbé kék). A helyzet az, hogy amióta hazajöttünk, a napok mind a huszonnégy óráját Lolával töltöttem. Ezért furcsa itthon lenni. Mert ott vagyok minden reggel, amikor fölkel, ott vagyok minden jóéjszakát-puszinál, és a kettő között is, végig. A hazaköltözésünk utáni első két héten ugyanis könnyített munkarendem van. Amit lehet, telefonon és e-mailen intézek a televízióban, ha pedig muszáj bemennem, hát jön a kis törpe is velem. Bár azért a szerkesztőségi látogatásokat igyekszünk a lehető legjobban redukálni. Egyrészt azért, mert a felnőttek munkahelye, akármennyire kedves emberek dolgoznak is ott, nem gyerekeknek való, másrészt pedig akárhányszor bementünk, mindannyiszor veszélybe került az aznap esti Híradó. Lola szeret gombokat nyomogatni.

Igaz, ez még mindig kevésbé volt kellemetlen, mint amikor az országos egészségbiztosító ügyfélszolgálatán megfogta egy nő fenekét. Két kézzel. Még tizennyolcan voltak előttünk a sorban, türelmesen várakoztunk arra, hogy megcsináltassuk a kismajom magyar tb-kártyáját. Az ügyfélszolgálaton viszonylagos nyugalom honolt, az ügyfélszámláló elég gyorsan pörgött, az emberek nem látszottak idegesnek. Lola mazsolát eszegetett az ölemben, amikor a formás hátsó a látóterünkbe került. Farmernadrág feszült rajta, és nem is akármilyen. Strasszokkal kivert farmernadrág. A strasszok pedig virágokat formáztak, és csak úgy csillogtak-villogtak a zöldes neonfényben. Még nem tértem magamhoz a káprázattól, amikor Lola már a földön volt, és villámgyorsan a strasszos fenék nyomába eredt. Nem voltam elég gyors. Mire utánakaptam, már mindkét mazsolától ragacsos tappancs a virágos hátsó zsebeket markolászta. A hölgy, mondanom sem kell, fölháborodottan fordult hátra, hogy visszakézből leteremtse a pimasz ügyféltársat, szemmagasságában azonban nem egy vakmerő férfiút, hanem engem talált. Szégyenemben csak arra voltam képes, hogy lefelé mutattam, ahol a lányom éppen megpuszilni készült az egyik virágot. (Merthogy mostanában MINDEN virágmintát, MINDIG meg kell puszilni. Ez a szabály.) Szerencsére a hosszú várakozás ellenére a kis történet minden szereplője megőrizte a humorérzékét, így a hölgyből, belőlem, a huncut kiskrampuszból és a környéken unatkozó szemtanúkból egyszerre tört ki a kacagás. De azért azt nem hagytuk, hogy a tapizás után meg is puszilja azt a strasszokkal ékesített hátsót…

Furcsa újra együtt lenni. Nagyon jó, de furcsa. És nem azért, mert egyszer az adásbiztonságot, máskor meg a tb szemérmes ügyfeleit veszélyeztetjük, hanem mert Lola féléves kora óta szinte alig töltöttünk együtt egy egész hetet, csak mi ketten. Reggel kikísérjük Alexet, integetünk neki az ablakból, amikor munkába indul, aztán megreggelizünk és játszunk, délelőtt ügyeket intézünk, bevásárolunk, majd hazajövünk ebédelni, Lola alszik egyet, én pedig dolgozom. Délután újra kezdődik a móka. Barátokkal, családtagokkal találkozunk, bepótoljuk a Brüsszel miatt elvesztett időt, aztán sétálunk, vacsorát főzünk, apuval játszunk, este nyolckor pedig beájulunk az ágyba. Már ami Lolát illeti, én nagy nehezen még kihúzok két-három órát. Harminckét évesen sajnos, az este nyolc nehezen megmagyarázható, pedig minden további nélkül képes lennék Lolát követve én is már kora este elaludni. Egész nap babázni, egy tizenhat hónapos energiabombát szórakoztatni, nevelni kemény munka. Tudják, mit? Ma azt mondom, sokkal keményebb, mint tudósításokat készíteni, élőben jelentkezni a Híradóban, politikusokat interjúvolni vagy riportokat készíteni. Persze, gondolom, a hivatásos gyereknevelők, gondozók, óvó nénik, tanár bácsik, gyógypedagógusok erre azt mondják, ebben is meg lehet szerezni az értékes perceket és energiaegységeket felszabadító rutint. Mire visszamegyek teljes munkaidőben dolgozni, biztosan meg is lesz. Akkor majd, mint annyi dolgozó mamatársam, én is azt mondom majd, amikor beérek a szerkesztőségbe: „Jó napot, jöttem munkába – pihenni!”