Isaura férje

Ötvenévesen, sikerei csúcsán elvállalta egy ismeretlen zenekar, a São Paulo-i szimfonikusok vezetését, és tíz év alatt világszínvonalú muzsikusgárdát teremtett. Komponistaként egyaránt sikert aratott Oscar-díjas művészfilmben és világszerte játszott szappanoperákban. A zenekar európai turnéját mindenütt óriási siker kíséri. Magyarországon a Tavaszi Fesztiválon játszanak, március 25-én, a Művészetek Palotájában. Koncertjükön a híres brazil zeneszerző, Camargo Guarneri művei mellett Bartók Béla II. zongoraversenyét hallhatjuk, Ránki Dezső zongoraművész közreműködésével.


– Magyarországon viszonylag keveset tudunk önről, és még kevesebbet a brazil klasszikus zenei életről, beleértve az ön által irányított São Paulo-i Szimfonikus Zenekart.

 

– Ez nem csoda, hiszen holnap lesz pontosan tíz éve annak, hogy elfogadtam a felkérést, és átvettem a zenekar vezetését. A nulláról kezdtük a munkát.

– Korábban esze ágában sem volt Brazíliában dolgozni?

– Ez így igaz. Minden Európához kötött. A Bécsi Operaház karnagya voltam, művészeti vezető a bordeaux-i operában, svájci Sankt Gallenben, Olaszországban, Palermóban, rengeteget dolgoztam Bécsben, Berlinben, Rómában és így tovább. Folyamatosan röpködtem a világban, újabb és újabb zenekarokkal dolgoztam, amit egy idő után nem éreztem valódi zenei kihívásnak. Igazi művészi munkát számomra az jelent, ha valaki egyetlen zenekarral dolgozik folyamatosan. De arra sose gondoltam, hogy Brazíliába menjek. Még ötvenévesen is úgy éreztem, hogy ott nincs megfelelő alap arra, hogy egy igazán minőségi zenekart fölépíthessek. Aztán mégis megpróbáltam, és lassan rájöttem, hogy lehetséges. Az első évben legföljebb négy hetet töltöttem São Paulóban, a következő évben már négy hónapot, a harmadik esztendőben már fél évet, és ma szinte ki sem teszem a lábam otthonról. Nagyjából hat éve alig vállalok vezénylést másutt, minden időmet ennek a zenekarnak szentelem.

– Ez áldozatot jelent öntől?

– Ellenkezőleg. Egy karmester számára az életben legföljebb egyszer adatik meg, és akkor is óriási privilégium, hogy saját maga hozhasson létre egy zenekart. Úgy és olyannak, ahogy azt a legjobbnak tartja. Annak idején egy olyan csapat élére kerültem, amelyik nem volt jó. A kilencvenhét tagból legföljebb negyvenet tartottam meg, a többiek lassan lecserélődtek. Zenészről zenészre kerestem a legjobbakat, ma már több mint százan vagyunk, de ez tíz évig tartott, és ma is tart. Most például fuvolistát keresek, szükségem van még egy csellistára, és így tovább.

– Hol keresi az új művészeket?

– Párizsban, New Yorkban, mindenütt. A zenészek már ismernek minket, tudják, hogy bármilyen kalandosnak is tűnik, mégis tény, hogy São Paulóban, Brazíliában egy nemzetközi szinten is a legjobbak közé tartozó zenekar dolgozik, ahol a munka színvonala, a körülmények, a fizetés is felveszi a versenyt a világ többi zenekarával. Rengeteg lemezfelvételt készítünk, sorra jönnek hozzánk a legjobb szólisták. A zenei világ már hallotta a hírünket, és kíváncsiak ránk. Rengeteg meghívást kapunk. Az USA-ban, Dél-Amerikában már nagy sikerrel turnéztunk, három éve Svájcban és Németországban léptünk fel először Európában – azonnal visszahívtak minket –, most pedig európai turnén vagyunk, melynek során természetesen Magyarországon is fellépünk. Az eddigi koncertjeink fogadtatása alapján úgy tűnik, hogy a rengeteg munka meghozta a gyümölcsét.

– Barcelonában, ahol az interjú készült, a Tavaszi Fesztivál jóvoltából magam is részese lehettem a koncert végén az állva tapsoló közönségnek. A legnagyobb sikert Villa Lobos műve aratta, amely technikailag tökéletes, virtuóz, és ott vibrál benne a brazil tűz, a dél-amerikai mentalitás.

– Brazíliában háromszáz éve folyamatosan születnek új és új zeneművek, egyre-másra bukkannak föl a legkiválóbb zeneszerzők.

– Miért ismertek kevésbé, mint az európai komponisták?

– Mert az országnak nem volt kultúrpolitikája. A komoly zenekari hagyományaik ötven-hatvan évesek az európai háromszáz évhez képest. A középosztály, a klasszikus polgári réteg, szintén ötven éve alakult ki. A huszadik században alapozódott meg az a tradíció, amely Európában a késő középkorban, vagy az újkor hajnalán már létezett. A zeneszerzés terén viszont óriási hagyományokkal rendelkezünk, amire bátran építkezhetünk ma is. A tizennyolcadik században még tisztán európai szellemben komponáltak, de azóta a dél-amerikai klasszikus zenében is megjelentek a latin, afrikai, indián kultúrából származó elemek. Ilyen értelemben misszionáriusnak érzem magam, akinek az a feladata, hogy megismertesse a világgal a brazil zenei értékeket. Persze nagyszerű előjogokkal rendelkező térítő vagyok, hiszen míg az európai országokban egy-két lappangó kortárs tehetség akad, nálunk egy hatalmas zenei világ él, lüktet. Bárhová nyúl az ember, tehetséget, lenyűgöző művészi teljesítményeket talál.

– Mitől jók a brazil kortárs zeneszerzők?

– Furcsa dolgot mondok. A brazil populáris zene, tehát a szórakoztató muzsika nagyon magas színvonalú. Nálunk nagyon vékony határmezsgye választja el a klasszikus és a popzenét. Néha nehéz eldönteni egy muzsikusról, hogy dzsesszt vagy klasszikus zenét játszik. Nálunk a zene nem olyasmi, amit elegáns ruhában, merev tartásban játszanak a művészek, és a művelt publikum udvariasan meghallgat. Mi egészen közeli, családias viszonyban vagyunk a zenével. A São Pauló-i szimfonikusoknak tizenegyezer állandó támogatója van. A bérletvásárlók között szinte minden társadalmi réteg megtalálható. A koncerteken egymás mellett ülnek a kispénzű banki alkalmazottak és a bank tulajdonosai. Mindig telt házak előtt játszunk, pedig a repertoárunk hatvan százaléka kortárs zenéből áll. Egy biztos: nincs értelme falakat húzni a művészetben. Kétféle zenét ismerek: a jót és a rosszat. Legyen szó klasszikus, dzsessz-, kortárs vagy akár popmuzsikáról. A zene számomra olyan, mint a nyelv. Beszélek franciául, németül, angolul, spanyolul, portugálul, olaszul, és élvezem, hogy ennyiféleképpen ki tudom fejezni magam. Mondhatnám, hogy csak portugálul vagyok hajlandó beszélni, de nem lenne értelme. A zenében is számtalan nyelven lehet megszólalni, és minél több nyelven ért, beszél valaki, annál tökéletesebben uralja az anyanyelvét. Sokkal jobban beszélek portugálul, mint amikor még nem értettem a többi nyelvet. Minél több információt birtokol valaki, annál pontosabb képet alkot a világról.

– Ez a sokoldalúság tükröződik a szakmai életútjában is, hiszen rengeteg filmzenét írt, beleértve a legnépszerűbb szappanoperák alatt felcsendülő melódiákat is. Milyen zeneszerzőnek tartja magát?





– Én karmester vagyok. Nagyon szívesen írok muzsikát, ha felkérnek, mert képes vagyok rá, sikeresnek számítok, rengeteg díjat kaptam, szeretik a munkáimat, mégsem tartom magam zeneszerzőnek. Nem érzem a vágyat, hogy leüljek, és megírjak egy szonátát. Annyi mestermű létezik, amely már készen van. Engem zenészként az inspirál, hogy megértsem, és a zenekarommal a lehető legjobban előadjam azokat. Ebben benne van minden, amit szeretek, amit megtanultam.

– Úgy beszél a zenekarról, mint a családjáról.

– Mert az. Az én gyerekem, a lányom. Most tízéves.

– Nemsokára kinövi a gyerekruhát, szerelmes lesz, felnőtt nővé válik.

– Remélem. Én pedig gyönyörködöm benne. Hatvanéves vagyok, van még pár évünk együtt, remélem, még megélem, hogy önállóvá válik.

– Nem féltékeny erre a „lányra” a saját családja?

– Nem. A feleségem, Patricia Mello, szintén művész, regényeket ír. Ha jól tudom, magyarul is olvasható néhány könyve.

– Előző felesége Lucelia Santos nagyon népszerű Magyarországon. Olyannyira, hogy Isaura szerepében szinte imádták honfitársaink. Még pénzt is gyűjtöttek számára, hogy kiváltsák a rabszolgasorsból.

– Emlékszem. Amikor Magyarországon jártak, még egészen kicsi volt a fiunk, és nagyon élvezte a felhajtást. Helikopteren repültek, mindenütt integető tömeg, sőt, ha jól emlékszem, még vezető politikusok is fogadták őket. Luceliával tíz évig voltunk házasok, ma is jó kapcsolatban vagyunk. A fiunk szintén sikeres színész, és a legjobb barátom.

– Gratulálok a gyermekeihez, és kíváncsian várjuk a „lányával” közös budapesti fellépésüket.