Milyen érzés volt egy gyalogos sztárt korcsolyára idomítani?
Tanítani! Jó.
Egyéniben Európa egyik legjobbja voltál. Most pedig az ország előtt egy kezdővel kellett produkálnod magad.
Ez a műsor nem a profi korcsolyázókról szól. Mi a sztárokért vagyunk, ez az ő versenyük.
Azért te is izgultál. Egyszer el is sírtad magad.
Persze, mert tudtam, hogy mire képes Roland az edzéseken, és szorítottam, hogy ezt élesben is megmutathassa.
Nagy volt a különbség?
Változó. Volt már, hogy adásban lett a legjobb, máskor meg nem jött ki a tudása. Nagyon izgult, főleg eleinte.
 |
Ez az interjú rólad szól, s végig Rolandról beszélsz.
Mert még nem kérdezted meg azt, hogy például mióta korcsolyázom, hogyan kezdtem és így tovább.
Nem volt rá időm. Azonnal Rolandozni kezdtél.
A versenynek legföljebb a huszonöt százaléka volt az enyém.
Dicséretes szerénység. Ráadásul szólóversenyző voltál, most pedig párosban kellett szerepelned.
Furcsa is volt, hogy alkalmazkodni kell valakihez a jégen. Ezt például együtt tanultuk.
Az is furcsa, hogy ez olyan verseny, ahol te, a versenyző, csak statiszta lehetsz.
Már a legelején eldöntöttem magamban, a partnereinket értékelik. Olyasmi érzés volt, mintha edző lennék, aki időnként a jégen is segít.
Lehet, hogy saját versenyző voltod miatt voltál megértő Rolanddal, amikor hibázott?
Aki nem tud korcsolyázni, annak fogalma sincs, mekkora munkát végeztek el a sztárok. Én húsz évig tanultam azt, amit tudok, nekik négy hetük volt arra, hogy megmutassák, mire képesek. Mindegyiküket elkapta a gépszíj. Lejöttek lazán, jópofán, gyerünk, gyerekek, korizzunk egyet, aztán eluralkodott rajtuk a versenyszellem, és iszonyatosan dolgozni kezdtek.
Jó természettel áldott meg téged a sors! Teljesen magától értetődőnek veszed, és egyáltalán nem zavar, ha valaki nem képes olyan szinten teljesíteni, ahogy te.
Nekem a korcsolyázás olyan természetes, mint másnak a járás. Nem is sokkal később tanultam meg csúszkálni, mint menni. Roland is kérdezte, miután az első adásokban elrontottunk valamit, hogy nagyon haragszom-e rá. Ugyan, válaszoltam, az a kár, hogy nem tudtuk megmutatni azt, ami az edzésen már jól működött.
Akkor se haragudtál, amikor kicsúsztál a kezéből?
Dehogy, sajnáltam. Előtte ugyanaz tizenötször sikerült.
Veszélyes kicsúszás volt?
Nem. Ha az ember komolyan korcsolyázik, tudja, mekkora esések vannak az edzéseken. Neki a palánknak, rá a farcsontra, fejjel a jégnek, és így tovább. Zúzódások, törések, minden. Ebben csak az volt a rossz, hogy pont az előadáson történt meg.
Az elesés hagyján, de a kiesés?
Eleinte kicsit félelmetes volt, de a második-harmadik forduló után mindenki megértette, hogy ez egy ilyen műsor. Minden hétvégén kiesik valaki.
Kérdeztem már, hogy kezdtél korcsolyázni?
Nem.
Akkor most. Édesapád, a nagyszerű hokijátékos vitt le a jégre?
Nem, a szüleim már kétéves koromban elváltak. Anyukám vitt le. Egyszerűen azt szerette volna, hogy ha nagyobb leszek, eljárhassak a gyerekekkel a Műjégre. Aztán ott ragadtam.
Hány évig versenyeztél?
Hatéves koromban volt az első versenyem és huszonnégy évesen az utolsó.
Miért hagytad abba?
Nagyon izgulós vagyok. Az edzéseken minden sikerült, simán megugrottam két triplát is. A versenyen meg egyszer csak semmi se jött össze. Egyszer, kétszer, háromszor megtörténik veled, negyedszerre már rettegve mész ki a jégre, nehogy megint az legyen. Persze hogy elrontod. Egy idő után rájöttem, hogy jobb, ha nem erőltetem.
A teljes címlapinterjút a Nők Lapja április 4-én megjelenő számában olvashatjátok!
