 |
Néztem egy asszonyt, ült a járdaszélen, összes gyereke ott volt mellette. Mielőtt a temetési menet közel érkezett, sehol az asszony. Ott ült egy szamárfejű szoknyás alak, körülötte, mint az imént, a gyerekek Felállt, elkapta őket, táncolt velük féktelenül az a szamárfejű asszony, Joselitót búcsúztatta Aztán visszaült a járdaszélre
Vigyázz, espumas!
Hogy spóroljunk, egy szobában laktunk fotós kollégámmal, Szász Marcival, kit nem egykönnyen lehet a nyugalmából kizökkenteni. De volt egy pillanat
Én féltem tőle, bevallom. Hiába mondták, csak hab ! Védekezésül a Caliból való, ébenfekete tánctanár, Emerson Castañeda akivel azért sikerült egy fél éjszakát végigtáncolni választott nekem egy napszemüveget. Na, az megmentett. Marci viszont harcolt, őt meg az mentette meg
 |
Mondtam talán, a karnevál alatt nem láttunk részegeket, s nem volt petárdázás, semmi randalírozás. Volt viszont hintőpor. És volt espumas. Az espumas egy flakon, ha megnyomod, ártalmatlan fehér habot fröccsent az illető arcára, fülébe, hóna alá, ahol érik. A karnevál másik fegyvere a hintőpor. A hajadba szórják, hátadra öntik, bemázolnak vele bármikor, bármely óvatlan pillanatban. Egész üzletág fejlődött ki, az utcasarkokon, a karneváli menet kapuinál az utolsó napokon is már leárazva kaphattál bármelyikből. Gondoltam, nem veszek, az majd bizonyítja békés szándékomat
Békés szándék, aha! Az utolsó táncosok menetét követve olyan habszórásba kerültünk, csak lestem, merre hány méter. De nem volt kiút, elértek mindenütt. Volt pillanat, amikor Marci is hagyta a kameráját, két kézre fogta espumas fegyverét, s tüzelt, mit mondjak, vad szenvedéllyel
A hintőportól rosszabb. Nem úsztam meg. Amikor egyik éjjel tánc közben a hajamtól a bokámig fehér lettem, kértem egy korty rumot, s majdnem elsírtam magam. Aztán arra gondoltam, csak semmi sértődés, ez is játék… S nemsokára együtt mulattunk egy újabb kárvallotton.
Gyerekség igen, de valahogy jellemző erre a világra, hogy nem durván, de szembesítik egymást egy ilyen bolondságban: Te is lehetsz vesztes Gyere ki belőle Nevess! Nevesd ki magad! S majd utána a másikat..!
Magunkat kinevetni, szívből, igazán, tapasztalatból mondom: felér egy győzelemmel
 |
Reggel csönd, a város szinte szomorúságban, az emberek lézengenek, vége Vége a karneválnak. Nekünk, a szerencséseknek folytatódik Kolumbia.
A gyönyörű Santa Marta jó kétórás autóútra volt. Korán indultunk, a kisbusz luxusnak számított, helybeli barátaink ajándéka volt az a nap. Ott húztunk el a kiszáradt mocsár mellett, kívülről tudtam señor Marquez hajóútját a mocsáron át
De azt nem tudtam, hogy szülei legendás szerelmének egyik állomása ez a kisváros volt, ahová még ma is lejárnak a Sierra Nevada hosszú, fekete hajú, magas indiánjai. Legtöbbjük most is ősi módon él, használati eszközeiket maguk készítik, néha eladásra lehoznak valamit, bogyókat, kosarat, agyagedényt. Nem beszélnek sokat, titokzatos életük színtere, a Sierra kapaszkodói mögötti platók rejtve maradnak a városiak előtt.
Aznap, amikor ott jártunk, Santa Marta utcáin majd minden ember homlokát fekete kereszttel jelölték. A székesegyházból jöttek.
Ma van hamvazószerda! jut eszembe. Mondanám Christiannak, aki koreográfus és grafikus, a kolumbiai tánc szerelmese, kutatója, tanítója, fiatalok csapata lelkesedik érte. Látom, az ő homlokán is ott a jel. Különös érzés volt összevetni azzal a Christiannal, aki az elmúlt éjszakákon nem akárhogy táncolt a Macondo bár és a külvárosi kocsmák előtt. Szépen, természetesen egymásra rétegződnek itt az élet pillanatai. Akkor a féktelenség, most az áldás. Belépek a templomba. Hosszú a sor. Indián, spanyol, néger vér keveredett itt össze. Rá lehet ismerni néhol az eredetre, indiánabb valaki vagy spanyolos, afrikai Testszínre barnák, feketék, ritka a világos bőr. Fiatal ferences barát rajzolja homlokomra a kereszt jelét
Mielőtt a tengerpartra megyünk, még eszembe jutnak a valaha Santa Martában bujkáló fiatalok, Luisa Santiaga és Gabriel Eligio Márquez eljövendő szülei. Nagy összeesküvések és csaták után itt volt az esküvőjük.
1926. június 11-én tartották meg az esküvőt a Santa Marta-i székesegyházban, negyvenperces késéssel, mert a menyasszony elfelejtette a dátumot, és úgy kellett felébreszteniük, reggel nyolc után. Újra csak föl kellett szállni a félelmetes sónerra és első éjszakájukat a tengeri betegség kínjai közt, szűzies ártatlanságban töltötték
Az esküvő után két hónappal jött a távirat, Luisa Santiaga gyereket vár.
A hír alapjaiban rengette meg az aracatacai házat Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:
Fiú! Fiú! És rögtön utána, mint a félrevert harang:
Rumot, mert megfullad!
Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet
 |
Ölemben Márquez könyvével, a Santa Marta-i tengerpartot már soha nem feledem. A Csendes-óceán hűvös volt, a napsütés és a homok forró. Fáradt tagjaimban szétáradt az elmúlt napok minden pillanata, tánca, nevetése. Helyet adott a csöndnek. Becsuktam a szemem, mert ez a csönd teli volt várakozással. Az utazás elején vagyunk, hiába múltak el évek, amióta leszállt velünk a gép
A következő részben Palenkébe megyünk, egy olyan faluba, ahová nem szoktak vendéget hívni Igaz, volt egy protezsálónk, egy magyar fiú. A karneváli sokadalom legközepében találtunk rá. Vagy ő ránk? Nem is tudom már
