Bombera Krisztina: Irány New York!

A tágas, csöppet sem hivalkodó, sorházi lakás csupa fény. És csupa játék! Aprócska traktorokon, szecskázókon, műanyag fűrészeken lépdelek át elszántan, hogy végre letelepedjek, és biztonságba helyezzem a magnómat. Ám feleslegesen féltem a masinámat, mert néhány perc múlva kiderül, hogy a hároméves Márkot, aki valószínűleg azonnal „megszerelné” a herkentyűmet, elvitte a nagymama, és a csupa mosoly Nóri – áprilisban volt egyéves – fütyül a kis szürke „micsodára”. Inkább engem figyel nagy érdeklődéssel. Bűvöl. Mintha tudná, hogy gyönyörű. Hosszú selymes haj, hatalmas barna szempár.
– Tisztázzuk, hogy kivel akarsz interjút csinálni, Nórával vagy velem! – nevet rám „Bombi” (számomra ez a „becsületes neve”), majd amikor beszélgetni kezdünk, a kicsi lánya őrületes sebességgel mászik a játékok közé, és néhány perc múlva már egy traktor kerekét szerelgeti elmélyülten. (Egy igazi nő továbbáll, ha nem figyelnek rá…)
– Nóra ajándék. Napsugár. Ha hiszed, ha nem, mindenki gyereket akar, aki találkozik vele… – jelenti ki Kriszta büszkén, mire csöndesen előhalászom a táskámból egy olyan interjúnk kéziratát, amelyet tavaly készítettünk, a szülése előtt nem sokkal.

– Figyelj, idézlek! – mondom, és olvasni kezdek. „Nemcsak a terhességem más, de a kisbabám is. Nóra őrületes táncot jár, rúgkapál, meg nem áll. A fiam már a hasamban is végtelenül nyugodt volt, az ultrahangvizsgálatokon úgy kellett „felpofozni”, hogy mozogjon egy kicsit, miközben Nórát azért nehéz ultrahangozni, mert egy percig sem nyugszik. Márk békés, szülőkímélő kisfiú, akit derűs szemlélődése miatt kis Buddhaként szoktam emlegetni, Nórával sokkal több bajom lesz…”

– Nóra-ügyben kellemesen csalódtam: aktív-mozgékony, érdeklődő, ám végtelenül kedves – mondja elgondolkodva.

– És Márk?

– A „szülőkímélő” jelző rossz… Inkább azt kellett volna mondanom, hogy különös kisfiú. Nagyon korán kezdett beszélni, hibátlan magyar mondatokat alkotott, és hároméves korára – hogy is mondjam – mániás lett. Megszállottan érdeklődik a mezőgazdaság, pontosabban a földművelés iránt. Ő nemcsak a kertben, de itt, a nappaliban is (virtuálisan) szánt-vet-arat és trágyáz! Ha megnézed a játékokat: szecskavágók, traktorok, ekék. Nem tőlem örökölte ezt az érdeklődést – gyakran már nem is tudok felelni a kérdéseire –, az apukájával bonyolódik hatalmas értekezésekbe a világ és a mezőgazdaság dolgairól. Szóval az orvos nagypapájára ütött, akit szintén az élet szüntelen körforgása érdekelt…

– Eszembe jut egy rosszkedvű olvasói levél. A huszonvalahány éves, rokonszenves szerző arról írt hosszasan, hogy elege van a „bezzeg anyukákból”. Azokból, akik nádszálkarcsúak lesznek percek alatt, akik magabiztosan villognak a képernyőn, miközben pár hónapos a gyerekük, ráadásul a gyed-gyes alatt diplomákat szereznek.

– Én nem vagyok „bezzeg”! Ha elolvasok egy interjút, amelyben a sztárkismama szuperhős, a gyereke pedig született zseni, én is azonnal depressziós leszek. Hiszen ez egyrészt nagy hazugság, másrészt csak arra jó, hogy az olvasó kevésnek, vacaknak érezze saját magát. Nekem is megvan a saját gondom… Alig boldogulnék anyukám nélkül, és két gyerekkel már nem volt kedvem hamar (újra) munkába állni. És egyáltalán nem szoktam szupernő módjára késő este tornázni, kulturálódni, vasalni vagy másnapra főzni! A legnagyobb problémám a fiam „bosszúja” Nóráért. Még soha életemben nem bőgtem ennyit pasi miatt! Ugyanis az én „kis pasim” sehogy sem bocsátotta meg nekem, hogy az ő jól elrendezett életébe bepottyantottam a húgát. Csak rám haragszik, az édesapjára nem! Mindig jó volt a kapcsolatuk, de Nóra születése óta szinte rajong érte. Csak vele akar fürdeni, beszélgetni, játszani. Közben velem szemben végtelenül ellenségessé vált a szülés után. Belehaltam! Pedig pici korában csodálatos szimbiózisban éltünk, és én mindent megpróbáltam, minden lehetséges szakirodalmat elolvastam… Mégis rendületlenül büntet. Szerencsére a húgát nem bántja, de még most sem bírja elviselni. Általában parancsszavakkal „kényezteti”, a leggyakoribb, Nórához intézett mondata a „menj arrébb!”. Szerencsére Norca számára Márk félisten, úgyhogy nem zavartatja magát a nyers modor miatt. És ő olyan elbűvölő, hogy előbb-utóbb talán a fiam sem ússza meg: szeretni fogja.

– Betöltik az életedet a gyerekek.

– Olyannyira, hogy „elakadtam” a jogi egyetemmel. A fiam mellett tudtam tanulni – hála Márk nyugodt természetének és a nagymamáknak! –, de két gyerek mellett már nemigen. Lemaradtam az évfolyamtársaimtól, kevesebb vizsgát merek vállalni, mint a többiek. Pedig már ötödéves vagyok.

– Egy ötödévest már senki sem ment meg attól, hogy jogász legyen. Ha lesz szabad vegyértéked, biztosan leteszed a maradék vizsgáidat, és az angol–amerikanisztika szakod mellé „bespejzolsz” egy jogi diplomát is. És akkor dr. Bombera Krisztát fogom keresni. De már nem a TV2-ben…

– Igen, eljöttem a TV2-ből, ahol hosszú éveken át jó volt nekem, ugyanis Kert Attila az M1 hírigazgatójaként arra kért, hogy legyek a New York-i tudósítójuk. Lázba jöttem. Attilát jól ismerem, hiszen „neki” tudósítottam a World Trade Center tövéből 2001-ben, ráadásul New Yorkban rengeteg a barátom, a szakmabeliek közül is sokakat ismerek. Ezt a munkát rám szabták, gondoltam lelkesen, aztán szembesültem a valósággal… A férjem több egyetemen is tanít filozófiát, tehát a munkája miatt Budapesten kell maradnia. Szóval először szomorúan nemet mondtam. Aztán összefogott két csodálatos ember. Anyu és a férjem. Addig szoroztak-osztottak, míg rájöttek: Zoltán meg tudja szervezni az óráit úgy, hogy év végén utánunk jöjjön Amerikába, és ott befejezi a magyar után az amerikai doktoriját is. Szóval irány: New York! Két évre… Nagyon boldog vagyok!

A teljes címlapinterjút a Nők Lapja június 13-án megjelenő számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Kóstoljunk bele Kínába! » • Sisi-hasonmás kerestetik » • Titkok a hátsó traktusban? » • A kínai tenyérjóslás művészete » • Balatoni boldogság » • Környezettudatos fészekrakás » • Johnny Deep harmadszor is kalóz » • Nekünk ez kínai! »