Sokszor elgondolkodom, milyen másképpen lehetett volna minden! Lehettem volna jó tanítónő, feleség és igazi anya! Élhettem volna a testvéreimmel szeretetben, vidáman, mint a szüleim. Ehelyett kórház várt, verések, nevelőszülők, háború, szerelemi tragédia, és egy törvénytelen kislány! No és aztán? Kényszerházasság, internálótábor, börtönök és disszidálás. Ez a sorozat két életre is elég lett volna, különösen, hogy a forradalom rémségeit még nem is említettem! Nem hogy nem küzdöttek értem a férfiak, de ha bajban voltam, magamra hagytak. Ha egy igazán elkeseredős, magamat sajnáló személyiség lettem volna, bizony, lett volna az öngyilkossághoz elég okom. De az akaratom valahogy mindig jó irányba fordította az elkeseredést. Scarlettre gondoltam.
Én leszek a magyar Szkárlet.
Nem a Tolvajok királynője, hanem egy asszony, aki átélte egyedül ezt a századot, és kitartott. Férfi nélkül is megcsinálta. (Részlet Repülős Gizi önéletrajzi regényéből)
 |
Végre egyszer odáig jutottam, hogy leírhatom, ami velem történt kezdi a beszélgetést a rabruhás dédmama, továbbá veterán tolvaj és első kötetes író, majd egy hatalmas paksamétát vesz elő. Itt van, megmutatom. Szombathelyen írtam. Egyedül voltam egy cellában, megengedték, hogy dolgozzam rajta. Kézzel írtam le az egészet. Ott jó helyem volt, kár, hogy ide hoztak. Ezt a helyet nem szeretem, pedig szép, a cellák is szinte szobák, csak az őrök nem valami kedvesek.
 |
Szeptember 22-én szabadulok. Kalocsán is szerettem lenni, pedig az fegyház. Ott nyáron is hordhattunk meleg holmit, ha hűvösebbre fordult az idő. Itt meg didereghetünk a rövid ujjúban, ha esik, ha fúj. Na, mindegy. A rácsos világig nem ér el az Unió. Kádár-rendszerben volt közkegyelem. Ezek meg nem érnek rá, mindig veszekednek. Jönnek-mennek a miniszterek, kormányok, a rabokkal meg senki nem törődik. Mi legalábbis így fogjuk föl a börtönben. El vagyunk felejtve. Tudja, kik vannak becsukva? A kis tolvajok. Éveket ülnek apróságokért. Csodálkoznak, hogy idegesek?
Megkérdem, hány évet töltött rács mögött, amitől egy picit megharagszik.
Mindenfélét írtak már rólam, olyat is, hogy negyven évet ültem, de az nem igaz. Hatszor volt közkegyelem, mind a hatba beleestem, mindig jó időben Ötvenhat előtt arisztokratákkal ültem együtt. Segítettem nekik, ahogy tudtam, mert én, mint közönséges tolvaj, jobb helyzetben voltam náluk. Ezt aztán meg is hálálták Franciaországban a forradalom után. A férjemmel disszidáltunk, ahogy megnyíltak a határok. Szép lakásunk volt, megtanultam franciául. Nem ment könnyen, mert a kiejtést furcsának találtam, és sokáig szégyelltem megszólalni. Ma is beszélek, de sokat felejtettem, mert nincs kivel diskurálni. A német jobban megy, írni, olvasni is tudok.
Volt az életemben sok szép is, meg rossz is. Próbálok a szépre emlékezni. Gyerekkoromban agyhártyagyulladást kaptam, akkor változott meg bennem valami. Csavarogni, lopkodni kezdtem, de egy ügyész azt mondta apámnak, hogy nem tolvaj vagyok, hanem beteg. Kórházban is kezeltek, akkor találkoztam a Szentgyörgyi professzor úrral, aki azt mondta, vagy zseniális művész, vagy hírhedt bűnöző lesz belőlem. Szép hangom volt, olyan honthyhannás, Párizsban nagy sikerem volt, sokat énekeltem. Imádtak a magyarok, a franciák. Edith Piaf, Joséphine Baker, a néger nő, nagyon szerettek. Nem érdekelte őket, hogy ki vagy, honnan jöttél. Ember legyél, az a lényeg.
A teljes interjút a Nők Lapja június 27-én megjelenő számában olvashatjátok!
