Mesélj, hogy élnek a nők az indiánok földjén?
Nehéz erre válaszolni gondolkodik el Andrea, miközben kortyolgatjuk a forró, cocalevelekből készült teát. Jártam luxusklinikán, ahol alternatív módon szülhettek a kismamák, és a falakat a professzor saját kezű festményei díszítették. Barátságos hangulat honolt. Ugyanakkor találkoztam nehéz sorsú asszonyokkal, akik képtelenek voltak viszonozni a mosolyomat, annyira belefásultak a megélhetésért folytatott küzdelembe. A nagyváros nyomora leírhatatlan. Az asszonyok, hátukra kötözött kicsinyeikkel koldulnak, vagy csencselnek az utcán, és ott is virrad rájuk a hajnal. Voltam olyan indián faluban is, ahol a gyerekek boldogan hancúroztak a porban, miközben az anyjuk gyengéd szeretettel figyelte őket. Nem hiszem, hogy nagyra törő terveket szövögettek volna az önmegvalósítással kapcsolatban, de kiegyensúlyozottnak látszottak, elfogadták a sorsukat, és nem küszködtek identitászavarokkal, mint közülünk oly sokan. Mindent összevetve azt hiszem, az ecuadori nők tudják, mi a dolguk. Szeretnek, szoptatnak, gyermeket nevelnek. Számomra óriási élmény volt, hogy szinte mindenütt szoptató anyákat láttam. Emlékszem egy fekete ruhás nőre, aki a blúzát felhúzva táplálta kisbabáját, miközben átment egy zebrán. Gyönyörű volt! Arra gondoltam, ha mi is ilyen természetesen viselnénk az anyaságunkat, talán minden másképp alakulna körülöttünk.
Arra gondolsz, nem válna már-már szégyellnivalóvá a gyerekszülés Európában?
Arra is. Meg arra, hogy a nőiességünket és az azzal járó szerepeinket szebben, gazdagabban élhetnénk meg. Ne hidd, hogy illúziókat dédelgetek Dél-Amerikával kapcsolatban. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek régimódi, macsó társadalomban élnek, hogy a nők sokkal kiszolgáltatottabbak, mint nálunk, és hogy a férfiak jóval többet megengedhetnek maguknak, mint ők. Tapasztaltam, hogy a nőkben talán a szigorú vallásosság az oka rendkívül erős a szemérem. Akkor sem fordulnak például orvoshoz, ha súlyos vizelettartási gondokkal küszködnek, márpedig a nehéz fizikai munka és a sok szülés következtében ez gyakran előfordul. Igaz, a műtétek nagyon drágák, kevesen engedhetik meg maguknak.
 |
Az intimtornáról, gondolom, még nem hallottak.
Nem. De most már fognak, mert egy tanítványom, Bujtár Erika, elvitte magával Ecuadorba a módszert, és már oktatja is. Ő hívott meg magához. Három lánya van, és a szülések rajta is nyomot hagytak. A quitói orvosok nem tudtak rajta segíteni. Majd kezébe került a könyvem, megtanulta a gyakorlatokat, és teljesen rendbejött. Eredetileg ápolónő, de jelenleg kozmetikai vállalkozást vezet. Mivel a munkája során nagyon sok hasonló problémával küzdő nővel találkozik, elhatározta, hogy eljön hozzám Pestre elsajátítani a KIT- módszert. Nagy öröm volt számomra látni, hogy nyílnak meg az ecuadori tanfolyamokon nők, miként vetkőzik le fokról fokra a gátlásaikat. Mintha csak a húsz évvel ezelőtti Magyarországon jártam volna!
Pedig azt gondolnánk, az emberek ott, közelebb a természethez, még jóban vannak testükkel, lelkükkel
Olyan is van. Az indián sámánok, akikhez elzarándokoltunk az őserdőbe, a lélek bajait orvosolják először, mert azt tartják: ott kezdődnek a bajok. De kiválóan ismerik az emberi szervezet működését is. A sámán megmutatta nekem, melyik fa gyümölcséből kell ennie annak az asszonynak, aki el szeretné hajtani a nem kívánt magzatot. Ugyanennek a fának a kérgéből készítenek főzetet szülés előtt is, ezzel masszírozzák a gátat, és kenegetik a hasat, állítólag segít ellazulni a kötőszöveteknek. Sok mindent tudnak, amit mi már nem. Szülés után például, összepréselik a méhlepényt, és elkeverik gyümölcslével. Az anyuka megissza, és hamarabb összehúzódik tőle a méhe. Ezt a módszert, ha hiszed, ha nem, az alternatív klinikán is alkalmazzák. Erika is úgy szülte a harmadik lányát, mint az indiánok, guggolva, majd elkortyolgatva a placentát.
 |
Téged mivel kezelt a sámán?
Jagvaska teával, ami segít ellazulni, és olyan képeket hoz fel a tudatalattidból, amelyekkel feltétlenül szembesülnöd kell. A sárral kevert vízhez hasonlít. Alig sikerült leerőltettem a torkomon. Közben füstöltek körülöttem, hogy elűzzék az ártó szellemeket, alkohollal spricceltek a szájukból, és szívogatták a karomat. Aztán elküldtek a kunyhóba pihenni, és egy napig nem volt szabad mosakodnom. Ott szenderegtem, és már azt hittem, nem is lesz rám hatással a főzet, mert se padlósúrolásra, se kavicsszedegetésre nem éreztem késztetést, ahogy állítólag ilyenkor szokták, amikor állatszemek kezdtek felsorakozni előttem. Bivaly-, őz-, hal-, tehénszemek. Majd állatbőrök következtek, aztán lábak. Kettő, négy, hat, száz láb… Amikor magamhoz tértem, meglepetten tapasztaltam, hogy nem félek többé a falubeli kutyáktól. A sámán kigyógyított a szorongásaimból.
 |
Persze. De ott valamiért ebben a főzetben hisznek. Nincs szükségük zenére vagy speciális légzéstechnikára. Talán érzékenyebbek, mint mi. Ráadásul bennünket az elvárásaink is gátolnak az élmények megélésében. Ezért szokott előfordulni, hogy nem vesszük észre, ami valójában történik velünk. Persze, hogy csalódunk. A második beavatásra már nyitottabban mentem. Többórai utazás után érkeztünk meg a dzsungel mélyére. Az esős évszakban jártunk éppen, a folyómeder ennek ellenére kiszáradt. Az indiánok szinte egész nap csapadékért imádkoztak. Különös hangulatba csöppentünk. A sámán bevezetett a kunyhójába, én újra engedelmesen ittam a teából, és órákig várakoztam a képekre. Csak utólag raktam össze, mit üzentek. Átéltem az egész születésemet, ahogy nekimegyek anyukám gátjának. Nem furcsa? Később, felnőtt fejjel gátvédelemmel kezdtem foglalkozni. Egyébként nagyon rosszul éltem meg a világra jövetelt. Azt éreztem, félek. Nem szeretném elhagyni a biztonságot nyújtó anyaméhet. Aztán valaki átfordított egy felemáskorláton, és bele kellett vetnek magam a mélybe. Tiltakoztam. Soha nem szerettem az ismeretlenbe ugrani. A fejesugrást is nehezen tanultam meg. De meg kellett értenem: az élet változások sorozata. Valamiből kijövünk, valamibe bemegyünk. Bemegyünk a kórházba kismamaként, és anyaként jövünk ki onnan. Megkötünk egy házasságot, ami lehet, hogy egyszer csak szorongatni fog, és majd kikívánkozunk belőle. Ez mind-mind fájdalmas újraszületés, de utána is van élet, amelybe újra belakjuk magunkat.
Sokat tanultál a sámán konyhájában.
Rengeteget. Megmutatta a kötelet, amely mindig ott lóg a kunyhó mestergerendáján. Abba kapaszkodva szül a felesége. Kilenc gyermekük van. Figyeltem az asszonyt. Szerényen üldögélt a sarokban, amíg a férje beszélt róla. De tisztelettel beszélt, elismerve az asszony kitartását, érdemeit. Megkérdeztem, fáj-e a szülés a feleségének. Persze, válaszolta egyszerűen és bölcsen. Hogyne fájna. Ez az, gondoltam magamban. Mi itt, Európában, folyton megpróbáljuk megúszni a dolgokat. Pedig fájdalom, öröm és extázis nélkül mi marad az életből? Azóta is ezen tűnődöm. Meg az asszonyon. Ahogy ott ül. Megadóan, bölcsen.
 |
Csak nem irigyelted?
De. Bizonyos tekintetben igen. Vajon tudunk-e mi így ülni a sarokban? Persze tudom, hogy az életben nem lehet szolid egérkeként küzdeni. De ha hazamegyünk, le tudjuk-e vetkőzni mondjuk, a marketingmenedzser asszony szerepét? Képesek vagyunk-e átvedleni szelíd, lágy édesanyává, elfogadó feleséggé, megértő társsá? Mert ha nem, ha felcseréljük a szerepeket, akkor marad a nő és férfi közötti örökös küzdelem. Annak pedig semmi értelme. Ehhez persze olyan férfi kell, mint a sámán. Okos, józan, szerető. Aki soha nem hatalmaskodik fölöttünk, de amikor kell, megvédelmez. Ilyen férfi mellett könnyű nőnek maradni. A dolog tehát nem csak rajtunk múlik.
