 |
Úgy három-négyéves lehettem. Nagymamáméknál voltam a nyári szünetben. Tévét sosem néztünk, rajongásig szeretett nagyapámmal bogarásztam az igali kertben, naphosszat. A fáról ettem a gyümölcsöt, mosatlanul. Csak akkor mentem be a házba, ha a nagymama kikiabált nekünk, hogy kész az ebéd. Ezt az idillt sokszor megosztottam a falubeli gyerekekkel vagy anyámék barátainak csemetéivel. Egyik kedvenc vendégem a Paradicsomban Miki volt. Miki jóval nagyobb volt nálam, csontos, nyurga fiú. Égszínkék szemei voltak. Hú, de imádtam! Úgy néztem rá, mintha Apollón szállt volna le az igali udvarra a felhőkből. Nos, hát ez a Miki nagyon szerette az extrémsportokat. Úgy is, mint fára mászás, bokorugrás és farönkautó-versenyzés. Én meg, jó kutyaként, persze követtem mindenhová. A nagyapám sziklakertjébe is, ahol ő körbe-körbe ugrándozott a nagy köveken, én viszont körbe-körbe bukdácsoltam a nagy köveken. Egészen addig, amíg le nem fejeltem az egyiket. A homlokomat három öltéssel kellett összevarni, még ma is látszik a nyoma.
Ugyanez Lola esetében a következőképpen nézne ki ma, 2007-ben. Mielőtt Lola kimegy az udvarra, alaposan átkenem millió faktoros naptejjel. A fejére kalapot húzok. Tíz-tizenöt percenként itatom (szigorúan palackozott, babáknak is adható) ásványvízzel, nehogy kiszáradjon. A kerti kutat biztonsági dugó védi. A nagyobbik gyerekkel megbeszélem, hogy 1. vigyázzon rá, 2. kezelje partnerként a kisebbet. A sziklakertet körbekerítem, nehogy a gyerekek be tudjanak menni. De a legjobb, ha „en bloc” megszüntetem az egészet. Puha pázsit, esetleg egy homokozó és egy felfújható medence. Mindezt természetesen szigorú szülői felügyelet mellett.
 |
Néhány hete Angliában jártunk, a nagyszülőknél. Szép kertjük van, van benne puha pázsit és homokozó, na meg egy kis sziklakert. Élveztük a langyos napsütést, és arról beszélgettünk, vajon hol lehetne beszerezni szivacsfóliát – mert az mégsem járja, hogy a kövek csak úgy szabadon ágaskodnak erre-arra, miközben egy mindenre elszánt kétéves a közelben tartózkodik. Lolánkat cseppet sem érdekelte az eszmecsere, inkább valami más elfoglaltság után nézett. Azt hiszem, mindössze húsz másodpercre vettük le róla a szemünket. Ő addigra kiszemelte a legnagyobb és legnehezebb tárgyat az udvaron, egy vízzel teli locsolókannát. És rendeltetésszerűen használni kezdte. Először az árvácskákat locsolta meg, aztán a paradicsomokat. Közvetlenül a sziklakert mellett. „Lola!” – kiáltottam föl. Mire az én békésen locsolgató lányom nagy lendülettel hátrafordult, és… mellbe öntötte magát a kanna tartalmával. Majd fenékre huppant, éppen rá egy kőre. Így jár az a gyerek, akinek az anyja le akarja szivacsfóliázni a felfedezésre váró világot… Ekkor eszembe jutott a Józsi által küldött e-mail. Tényleg, mi is túléltük valahogy a gyerekkorunkat. És nem is akárhogy! Azóta a naptej, a kis kalap és a rendszeres itatás kivételével, igyekszem békén hagyni Lolámat. Hadd élje túl a saját gyerekkorát.
