Minősíthetetlenül udvariatlanul kezdtem beszélgetésünket Jakupcsek Gabriellával, mert azonnal évszámot említettem, holott mindannyian tudjuk, hogy egy gyönyörű nőnek nincs kora. Valahogy mégsem éreztem vakmerőségnek vagy sértőnek szóba hozni a számokat, mert azt is tudom, hogy az igazán sikeres emberek nem titkolják, hány gyertyát fújnak el a születésnapi tortájukon. Ezért mertem tehát arról faggatni minden szempontból látványosan sikeres beszélgetőpartnerem: milyennek tartja magát, hová ért el, mi változott benne, körülötte negyvenen túl?
 |
– Tehát a kérdés: Milyen nőnek lenni negyvenen túl?
– Konkrétan, vagy általában?
– Konkrétan. Milyen Jakupcsek Gabriellának lenni most?
– Magától értetődő. Nyugodt, bizonyos szempontból kiszámítható, de egy pillanatra se egyhangú, sőt tele van meglepetésekkel. Jófajta meglepetésekkel. Korábban nem mindig voltam tisztában saját értékeimmel. Most se vagyok nagyon mellveregető, de már nincs pánik. Főleg, mióta észre vettem, hogy mennyien léteznek körülöttem nulla teljesítménnyel, kivagyi módon. Nem vagyok elégedett magammal, de tudom, mit kell tennem azért, hogy jobb legyek. Megdöbbentő, hogy mások milyen elégedettek a semmivel. Ehhez képest nincs pánik.
– Tehát csökkent benned a félelem, ami dicséretes, hiszen legtöbbünk, magamat, sőt a férfitársaim jelentős részét is ide sorolom, negyvenes éveinkben elkezdünk tartani az idő múlásától. Vizsgálgatjuk, hogy lankad a testünk, mélyülnek a ráncaink, foltosodik a bőrünk, és így tovább.
– A testem én is komolyan veszem. Figyelek, mit eszem, tornázom, használok krémeket és így tovább. Viszont érdekes módon sokkal nyugodtabb vagyok. Tudom, hogy húsz évvel ezelőtt pont ilyennek képzeltem magam negyvenesnek. Sőt! Szerettem volna így kinézni, de nem gondoltam volna, hogy tényleg menni fog. Még egy sőt! A jövőtől sem félek. (Annyira.) A természet nagyon jó barát. Megfigyeltem idős embereknél, hogy addigra felejtenek el minden rosszat, mire el kell menniük.
– Az élet vége és az eleje ezek szerint rendben van, a közepével akadhatnak bajok.
– Ezt aláírom. A közepével bajok vannak. A pasik és a nők jelentős része sem tud igazán mit kezdeni a negyvenes éveivel. Már mindent megcsináltál, amit meg lehetett, a gyerekeid már rendben vannak, a házassággal is végigjátszottál minden lehetséges variációt – belementél, kijöttél, tehát tovább nem lehet csűrni-csavarni, és akkor mi van? Nekem is voltak rossz hónapjaim, amikor át kellett értékelni néhány dolgot a magánéletemben. De volt ilyen tíz évvel ezelőtt is.
– Mi is történt?
– Az ember egyszer csak rájön arra, hogy mit nem csinál jól, mit veszíthet el… Vagy figyelmezetik rá az események. Munkában és a magánéletben is.
– A csúcson többnyire megijednek az emberek, ha megértik, hogy onnan már csak lefelé vezet az út.
– Ha én most fenn vagyok a csúcson, akkor elmondhatom: nem ott van, ahol gondoltam. Sem nőként, sem szakmailag.
 |
– Hol van?
– A folyamatosságban. Ez a lényeg. Ez nem is csúcs, hanem egy fennsík. Tehát fölérsz valahová, és nem kell azonnal ereszkedned. Mehetsz előre tovább. Nem az a kérdés, miként érhetsz el valamit egy pillanatra, hanem, hogy képes vagy-e a jó állapotot hosszú ideig fenntartani és élvezni. Hosszútávfutó vagyok.
– Ez picit ellentmond a mindennapi tapasztalatoknak: a húszéves tart a tizennyolc évesektől, a harmincas, a huszonévesektől, mindenki mindenkitől, aki fiatalabb. Félünk, hogy kopottá, korszerűtlenné válunk, hogy kidobnak és vesznek helyettünk egy újabb modellt.
– Mostanában nem divat hosszú távon gondolkodni. Most keress sok pénzt, hírnevet, ránts az ágyadba bárkit, akit megkívánsz, legyen nagy házad, mert később már késő lesz. Képzeld, én meg nem így gondolom. Szerintem minden úgy lesz, ahogy igazán szeretnéd, de nem azonnal. Ezt nagyon komolyan mondom, hogy minden bejön, amit tényleg akarsz. Ha olyanra vágysz, ami nem jó, az is. Amikor annak idején hangképzést tanultunk, úgy gyakoroltunk, hogy először az orrunk hegyére kellett koncentrálni, tehát oda kellett a hangot képezni, majd a következő lépésben azt kellett elképzelnünk, hogy a kiejtett hangot, a rezgést nagyon messzire elküldjük. Valahogy így működik az életemben is. És a messzire elküldött rezgés, visszajön. Mindig!
– Te milyen rezgésekre kaptál választ?
– A történet jelen szakaszában az a fontos, hogy megtartsam, akiket szeretek. Ebben a korban sokan azt hiszik magukról, hogy fölöslegesek. Már nem olyan szépek, nem olyan jó szeretők, lemaradnak valamiről. Nagyon fontos szerintem az is, hogy egyáltalán nem tudunk kommunikálni a magánéletünkben. Te mikor mondtad ki utoljára annak, akivel élsz: szeretlek, kicsim.
– Folyton ezt mondogatom.
– De így, bele az arcába?
– Még a háta mögött is.
– Naponta hány sms-t küldesz neki?
– Utálok sms-t írni.
– Akkor más módon tudatod vele rendszeresen, hogy fontos számodra?
– Remélem.
– Akkor te még nem vagy elveszett ember. Ezek nagyon fontos dolgok. Egyszer csak rájöttem arra, hogy számomra kik és mik a fontosak, és elkezdtem velük törődni.
