Mikuláskalandok

Nemcsak a Télapóban nem hittem többé, hatévesen képes voltam látni az összefüggéseket. Oda lett a húsvéti nyuszi legendája, oda a hitem az angyalokban, akik a karácsonyfát díszítették, na meg a Jézuskában, aki az ajándékot hozta. Fejbe vágott a kíméletlen valóság. Ha a Mikulás-kosztüm alatt hús-vér apuka rejtőzik, akkor az ajándékokat is igazi pénzért veszik a szüleim a boltban. Nem is beszélve a karácsonyfáról, amelyet biztosan akkor díszítenek föl, amikor rajzfilmet nézünk anyuval a moziban. Tisztán emlékszem a pillanatra. Már nem voltam nagyon kicsi lány, de a trauma, az trauma.
Persze mi itt még nem tartunk. Sőt, kétévesem életében csak most kezdődnek azok az édes, hiszékeny évek. Nem véletlen tehát, hogy óriási izgalomba jöttem, amikor két Híradó között megláttam a plakátot a páternoszter előtt. „Mikulás-ünnepség a Magyar Televízióban.” Megrohantak az emlékek. Üzemi Mikulás. Nincs is annál jobb! Azonnal bejelentettem Lolát, és amikor megkérdezték tőlem, hogy számíthatnak-e valamilyen produkcióra tőle, sikeresen lehűtöttem magamat. „Még csak kétéves – mondtam, miközben rendkívül büszke voltam a realitásérzékemre –, nem hinném, hogy énekelni vagy szavalni fog.”
És ez még nem minden. Tovább veregettem saját vállamat, amikor kitaláltam, hogy főpróbát tartunk. A tévében láttam, hogy megérkezett Magyarországra a lappföldi Mikulás. Az nem létezik, hogy az én Lolám ne találkozzon az Igazival. Fölkutattam, hogy mikor rendel, és kiválasztottam egy csöndesnek ígérkező hétfő délutánt. Előtte három napig csak erről tudtunk beszélni, mi ketten. Nem tudnám megmondani, melyikünk volt izgatottabb. „Lola, hétfőn megyünk a Télapóhoz, jó?” „Jó. Téjapó szép?” „Igen, a Télapó nagyon szép.” „Nem csúna?” „Nem, nagyon szép.” „Jó.” És tapsikolt örömében.
Hétfőn aztán beverekedtük magunkat a belvárosba, és a Vörösmarty téri bódérengetegben elindultunk megkeresni a lappföldit. Amint kanyarogtam az árusok között, Lola hangosan kurjongatott: „Téjapó! Téjapó!” Hátha visszakiabál, hogy „itt vagyok!”. Aztán megláttuk Őt. Kicsi trónuson ült egy elöl nyitott házikóban. Jóságosan mosolygott, és mivel finn, azt a néhány magyar szót ismételgette, amit néhány nap alatt megtanult. „Szia, hogy hívnak?” – ezt mondta Lolának is. Aki a barátságos megszólításra nem az ő nyakába ugrott, hanem az enyémbe. És olyan hangosan kezdett ordítani, mintha a Mikulás most nyúzná éppen. Kimenekültem, és a mézeskalácsos felé lavíroztam a halálfélelemtől még mindig visító gyerekkel. „Két csokis mézeskalácsot kérek, gyorsan! Vészhelyzet van” – adtam ki az ukázt az árusnak. Szerencsére a süti segített. Mire a másodikat is bekebelezte, már mosolygott. De egy krokodilkönny még mindig ott csillogott a bal arcán.







Ilyen előzmények után érkeztünk meg szombaton a televíziós Mikulás-ünnepségre. Akkor már nem voltam lelkes. Sőt, rettegtem. Ahogy lépkedtünk fölfelé a tévészékház előtti lépcsősoron, azt próbáltam felidézni magamban, hol vannak a vészkijáratok az épületben. Hátha menekülnünk kell. A kapuban ott állt a Télapó, teljes menetfelszerelésben. Mosolyogva várta áldozatait. Lola kicsi kezének szorítása kétszeresére nőtt, ebből rájöttem, hogy ő is észrevette… Aztán megtört a jég. A nagy szakállú két szaloncukrot nyújtott át az én bélpoklos gyermekemnek, aki otthon a túrórudit is csoki nélkül kapja. És ezzel örökre megnyerte a szívét. Mire beértünk a terembe, már együtt üvöltötte a többi gyerekkel a Hullapelyhest. És amikor Zalatnay Brigi kolléganőm a ceremóniamester szerepében felkérte a nagyobbacskákat produkciójuk előadására, Lolám táncra perdült. Csak pörgött és forgott, eltáncolt mindent, amit a gyerekek énekeltek. Nem zavarta a körülbelül százhúsz gyerek és majdnem ugyanennyi felnőtt jelenléte, nem zavarta a ricsaj, de még a nagy piros Mikulás sem zavarta. Sőt, amikor indulás előtt megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e beleülni a Télapó ölébe, nagy lendülettel megindult felé. Aztán megtorpant. Rám nézett, és nagyon komolyan azt mondta: „Nem jó.” De én tudom, hogy valójában ezt akarta mondani: „Most nem, mama. Majd jövőre. Talán.”

Még több az e heti Nők Lapjából: • Erős Antónia Őrzők, angyalok, őrangyalok – azok a neves személyiségek, akik vállalják, hogy ismertségükkel is segítik a jó ügyet. Összeállításunkban szerepelnek: Göncz Árpádné, Mádl Dalma, Sólyom Erzsébet, Halász Judit, Kocsis Zoltán, Hámori Ildikó, Dobó Kata, Palya Bea, Keresztes Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Oroszlán Szonja. • Koltai Lajos és a csillagok Azokkal a hollywoodi sztárokkal ismerkedhetünk meg, akik a neves operatőr-rendező kedvencei. • Kodály Zoltánra emlékezünk Azt mondják róla, zárkózott ember volt, pedig számtalan iskolában járt, szívesen találkozott a gyerekekkel. • A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával: Hétköznapi angyalok Mint azt a címlaptémánkban is olvashattátok, ünnepi számunk az őrzőkről, az őrangyalokról szól. Azokról az emberekről, akikkel akár naponta is találkozhatunk, s akik akár naponta is megmentenek nem egy életet. Nehéz őket felismerni, hiszen nincsenek szárnyaik, glória sem ragyog a fejük felett, legfeljebb ha mélyen a szemükbe nézünk, akkor látjuk elszánt tekintetük izzását, csillogását. És akkor már gyanakodhatunk: angyallal, őrangyallal hozott össze minket a jó sorsunk. Hiszen azok a mentősök, ápolók, tűzoltók, elesetteken segítők, akik ételt adnak, szempillantás töredéke alatt döntenek, és minden mást félretéve mentik az életet – ők csak angyalok lehetnek! • Timi újra boldog Egy kislányról szól a történet, akinek az élete hajszálon függött, s akinek az édesanyja kétszer adott életet. • Unicef Negyedik hete mutatjuk be a gyermekközösségeket, melyek az összesen elnyerhető 3 millió forint támogatásért pályáznak. Most ismét felsoroljuk mind a tizenhatot. Szavazzatok! Továbbá: Útitárs – a havasok ölelte Gyergyó; Lelkünk titkai – Hogy ünnep legyen az ünnepnap!; Divat – A karácsony színei és Évbúcsúztató a kollégákkal; Sztárhoroszkóp – Mit hoznak a csillagok 2008-ban a csillagoknak?; Nekünk tetszett! – a szerkesztőség kedvenc könyvei, filmjei; Nosztalgia – régi karácsonyok emlékei, Horoszkóp és még sok minden más… Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó!