Drahos István nagyjából a rendszerváltás környékén kezdett érdeklődni a szánhúzó kutyás sportok iránt, ma pedig már maga is túravezetőként dolgozik Norvégiában. Az év egy részét Magyarországon tölti feleségével, Katával és kutyáikkal, Amikor meglátogattuk őket Szentendrén, két dologra nem számítottunk: az egyik, hogy egy falkányi atomcuki kiskutyával is találkozunk majd, a másik pedig, hogy ezek a huskyk nem azok a huskyk, amelyeket a legtöbb ember ismer.
“Amikor az emberek huskyról beszélnek, a legtöbben a szibériai huskykra gondolnak” – mondta Drahos István, aki a Magyar Kutyasport Szövetség korábbi elnökeként is egyengette a szánhúzók hazai útját. “Mi alaszkai huskykkal dolgozunk, a megnevezés pedig csalóka, mert olyan, minth a szibériai husky és az alaszkai malamut keverékéről lenne szó. Pedig ezek a huskyk valójában az alaszkai atabaszk őslakosok kutyái voltak – és mint ilyen, már korábban léteztek, mint hogy a malamut és a szibéria huskyk fajtatiszta tenyésztése elkezdődött volna. A nevet az angol telepesektől kapták.”
A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején kezdődött minden, amikor pár barát elkezdett érdeklődni a szánhúzó kutyás életmód iránt. Drahos István a Szőke András filmjeivel ismertté vált Horváth Jánossal és Badár Sándorral kezdte a szakmát.
“Ez az egész akkor kezdődött, amikor még szibériai husky se nagyon volt az országban – mesélte a szakember. – Egy maroknyi ember volt akkor Magyarországon, aki elkezdett érdeklődni a sport iránt és egymást gerjesztve kezdtük járni a környező országokat, hogy honnan szerezhetnénk be a szánhúzó kutyákat. Sok embernél ez fordítva van: megtetszik nekik egy fajta – jellemzően a szibéria husky – és idővel kíváncsiak lesznek, kipróbálják a szánhúzást. Nálunk fordítva volt, minket a szánhúzás érdekelt, és ehhez jött a kutya. Nem akarok János és Sándor nevében is beszélni, ők már akkor is malamutokkal nyomultak, de én már akkor is úgy éreztem, hogy nem az lesz a nyerő. 1992-ben elmentünk az albertville-i téli olimpia helyszínével szomszédos La Rosière-be, ahol tartottak egy bemutató versenyt. Számomra ez meghatározó élmény volt.”
Törzskönyv nincs, de nem is kell
Az alaszkai huskyk különleges állatok, amelyekkel nem fog senki találkozni szépségversenyeken, bemutatókon. Az ok egyszerű: ezeknél a jószágoknál az erő és a gyorsaság számít.
“Ezeknek a kutyáknak nincs törzskönyvük, de ez nem jelenti azt, hogy ne folyna nagyon komoly tenyésztés – magyarázta Drahos István. – Viszont egészen más koncepció, más felfogás szerint történnek a dolgok, itt a teljesítmény a legfontosabb, a szépség másodrendű. Félreértés ne essék, szeretjük a szép kutyákat, de nem a szépség húzza a szánt. Mi a legjobb szánhúzókat próbáljuk tenyészteni, olyan tehetséges, gyors vezérkutyákat keresünk, amelyek tudnak elöl menni, töri az utat, ha kell, de szoros kapcsolatban van a hajtóval – szaknyelven musherrel – akkor is, ha egy 16 kutyás csapat elején fut. Egy ilyen kutya képes önálló döntéseket is meghozni, de a vezényszavakra is tud figyelni. A központosított törzskönyvre nincs szükségünk, mert éppen ilyen igényekre szeretnénk a kutyákat tenyészteni. De ettől függetlenül, sokkal jobban ismerjük a kutyáinkat, mint a “sima” törzskönyves fajkutyák gazdái: a törzskönyvön maximum 3 generációt szoktak feltüntetni, a szánhúzó kutyásoknak – főleg Norvégiában – viszont elképesztő adatbázisaink vannak, több ezer kutyával. Vannak olyan kutyák, amelyeknek az 1940-es évekig vissza tudjuk vezetni a családfáját, de általában véve is 10-15 generációnyit vissza tudunk menni. Sajnos, nem tökéletes a rendszer, itt Európában együtt kell élni a törzskönyves kutyákkal, sőt, vannak kifejezetten fajtatiszta versenyek, azokon nem is nevezhetünk.”
A beszélgetésünket időnként megtöri annak a tíz, elképesztően cuki kölyökkutyának a hangja, amelyek az “utánpótlás-nevelést” jelentik. A “nagy” kutyák közül csak a kicsik apja, a fizikusról elnevezett Higgs van jelen, a többiek máshol pihennek a nyári hőségben. Egy-egy alomban 2-4 kiskutya szokott lenni, most azonban úgy alakult, hogy 10 kis szőrgombóc érkezett a családba, ezért időnként rendet kell tenni az izgága és az idegen jövevények iránt érdeklődő kölykök között.
“Régebben örültünk, ha egy-egy alomból egy vezérkutya kikerült, a mai kutyáknál viszont, éppen a már említett céltudatos tenyésztés miatt sokkal több a vezéregyéniség – magyarázta Drahos István. – De kell is a csapatba, ma már túlnyomórészt vezérkutyákból áll az egész csapat, mert ha esetleg valamelyikük megsérülne, ami remélem, nem fordul elő, akkor kell más, aki tudja helyettesíteni.”
Dominancia helyett csapatszellem
Aki csak hírből ismeri a kutyák világát, vagy otthon kutyát tart, az tudja, hogy általában a gazda szokott lenni a falkavezér – ha ez nem így van, az állatok átveszik az uralmat, elkanászodnak. A szánhúzó kutyáknál azonban éppen ez a fajta dominancia nem jellemző.
“Túl van misztifikálva egy picit a dominancia kérdése, nálunk éppen az a cél, hogy ez ne működjön” – mondta a szakember, aki egy fociból átemelt példát hoz: ha egy csapatban a sztárjátékosok egymással kezdenek rivalizálni, az nem tesz jót a versenyszellemnek. Istvánék azonban a napi foglalkozások részeként próbálják csökkenteni az agresszív magatartást a kiskutyáknál. Ha valamelyik próbálja dominálni a másikat, a tudtára adják, hogy ez nem a jó út, a megszeppent kutyát meg segítik, hogy bátrabb lehessen. A lényeg, hogy a végére egységes csapatszellem alakuljon ki, a kutyák tényleg jól érezzék magukat, és ne stresszeljenek valamelyik csapattársuk miatt. Mert egy stresszes kutyának nem jó az étvágya, ez pedig egy hosszútávú versenyen komoly problémákat okozhat és végül a teljesítmény rovására is megy.
Több mint ezer kilométer, kutyaszánon
István és felesége Kata, természetesen a kutyákkal közösen alkotja a Trail Athletes csapatát. Míg István a terepen hajt, Kata háttéremberként biztosítja, hogy a szánhúzó versenyek ellenőrző pontjainál fel tudjanak töltődni. Ilyenkor a kutyák az ő gondjaira vannak bízva, ő a handler, aki gondoskodik a megfelelő ellátásukról. Amikor épp nem versenyeznek, István idegenvezetőként dolgozik a norvégiai Tromsøben, kutyaszános túrákat vezet.
“A nyár nagy fellélegzés, mert ilyenkor hazajövünk, és nagyon élvezzük, hogy egy saruban, egy pólóban ki lehet menni az utcára – mondta István. – Ettől függetlenül ez is elég fárasztó, mert a nyarak általában arról szólnak, hogy pakolunk és pakolunk – iszonyú mennyiségű cuccunk van. A téli léthez, a versenyzéshez rengeteg minden kell: például sálból mindjárt több is, mivel az hamar átnedvesedik és megfagy. De tartalékkesztyűkre, fejlámpákra, elemekre is szükség van és akkor még a kutyák felszerelését meg sem említettem.”
A csapat most a világ egyik legkomolyabb versenyére, az 1100 kilométeres össztávú Finnmarksløpetre készül, amely 2018. március 10-én rajtol. Az edzéseket azonban Magyarországon még nem tudták megkezdeni, mert a nyári meleg túl megterhelő lenne a kutyák számára.
“A kutyák csak lihegéssel tudnak hőt leadni, ezért könnyen túlmelegednének – mondta Drahos István. – A norvégok viszont már augusztus közepétől tudnak tréningezni, ott fent északon körülbelül augusztus közepén száll a horizont alá a nap.”
A kutyáknak tehát még várni kell, a hosszú verseny azonban az ember számára is komoly fizikai kihívást jelent, István ezért futással, lovaglással, biciklizéssel, kenuzással és kettlebelledzésekkel tartja magát formában.
“Az itthon töltött nyarakat igyekszem maximálisan kihasználni, viszont nagyon természetközeli ember vagyok, ezért nem tudok bemenni egy konditerembe, hogy ott a “birkózógépekkel” küzdjek – mondta István. – A jó kondira viszont szükség van, mert nemcsak a távot kell bírni, hanem a mínusz 10-20 fokokat is. A rollerezés is jó sport, mert a szánhajtáshoz hasonló mozgás, ezért azokat az izmokat erősíti. Egyébként tíz éve dolgozom kutyaszános túravezetőként.”
“A kutyán látni, hogy akarja csinálni”
“A hosszú távú versenyek általában megállás nélkül zajlanak, vagyis, nem úgy, mint például a Tour de France, ahol a versenyzők minden szakasz után egy szállodában pihennek este” – mondta a versenyző. A szakaszos versenyeken ugyanez történik, a kutyák is fűtött helyen tudnak pihenni. A non-stop versenyeken viszont elrajtol a mezőny, aztán 6-7 nap múlva beérnek a versenyzők a célba. Vannak ellenőrzőpontok, ahol lehet pihenni, de az a versenyző saját stratégiájától függ, hogy valóban ott tart-e szünetet, vagy inkább menet közben. Mindkettőnek megvannak az előnyei: az ellenőrzőpontokon nem kell vizet olvasztani a kutyáknak, kapnak különleges pokrócot is, ami lehetővé teszi, hogy izmaik ne merevedjenek le. Ugyanakkor, itt mindig nagy a nyüzsgés, meg ott a többi kutya is, ami kizökkentheti őket, ezért a versenyzők belátására van bízva, hogyan taktikáznak.
A szánhúzó kutyákkal dolgozókra sokan húzzák a szájukat, állatkínzást, az állatok kihasználását kritizálják. István szerint azok, akik így gondolnak a sportra, nem ismerik eléggé a kutyaszánozás világát.
“Vannak elszigetelt esetek, amikor helyén való a kritika, de tudni kell hogy a győztes csapat kutyái valószínűleg a világ legjobban gondozott és legtöbb odafigyelést kapó kutyái. Szokták is mondani, hogy nem a legjobb hajtó, hanem a legjobb gondozó nyeri meg a versenyt” –magyarázta a szakember.
Emellett, vannak kötelező pihenők is, a verseny alatt pedig 20-30 fős állatorvosi gárda figyeli a kutyák állapotát. “Az egész légkör olyan, hogy a hajtók, az orvosok és a versenyrendezők is mind azon dolgoznak, hogy a kutyák számára is élvezhető legyen a verseny. Persze, ha úgy gondoljuk, hogy egy élsportoló ki van használva, az itt is igaz, viszont ezek a kutyák kifejezetten igénylik az ilyen mozgást, látszik rajtuk, hogy akarják csinálni. Számomra nagyon jó érzés, amikor látom a kutyákon azt a fajta erőt, energiát, amit egy élsportolón is látni.”
A beszélgetésnek lassan vége, összevadásszuk a Szentendre melletti réten szétszéledt kiskutyákat, a szélrózsa minden irányából, majd az apjuk, Higgs is mozoghat egy kicsit.
Kedvesen távolságtartó jószág, látszik, hogy Istvánnal nagyon szoros köztük a kapcsolat, a körülöttük tébláboló idegeneket azonban gyanakvóan méregeti. Végül fájó szívvel búcsút intunk a kiskutyáknak és indulunk haza – Istvánék pedig visszatérnek a készülődéshez, mert hamarosan észak felé veszik az irányt.
Négynapos, több mint 3000 kilométeres út áll előttük, érkezés után pedig megkezdődik a tényleges felkészülés a jövő márciusi Finnmarksløpetre, amelynek részleteit a verseny hivatalos oldalán, a magyar csapat eredményeit pedig a Trail Athletes Facebook-oldalán követhetik majd az érdeklődők.
