Nézelődtem egyszer egy utcai futóversenyen. Érdekes volt a rajt is, de a szívemet a befutó szorította össze igazán. Látni, amint emberek – fiatalok vagy idősebbek – utolsó erejük maradékát összeszedve, zihálva, fájdalmakkal küszködve, de nagyon AKARVA teszik meg az utolsó métereket. Felemelő volt érezni, mennyi erő van az emberben, és mire képes, ha jóra használja. Sorra elfutottak előttem az atléták, aztán a fiatal, sportosabb félamatőrök, majd a családok. Ahogy az utolsók eltűntek a cél felé, már jöttek is a nyomukban az önkéntesek, szedték a szemetet, pakoltak a vízosztók is.
Jó pár perc eltelt, amikor megjelent egy bácsika. Bőven túl a hetvenen, talán nyolcvan is megvolt. Csigalassúsággal araszolt. Valójában ő volt az utolsó versenyző, csak hát lassúbb a többieknél, nehezebben is mozgott. Annyira lemaradt, hogy észre sem vette senki, hogy valaki még fut. Aztán egyre többeknek feltűnt, és bár már lebontották a célfeliratot, néhányan az idős úr mellett haladva biztatták. Emlékszem, azon imádkoztam, nehogy összeessen… De ő befutott, és boldog volt. Győztesnek érezte magát, és hát… mondjuk itt el: az is volt. Néha nem a részidő teszi a bajnokot.
Rióban véget ért az olimpia. Az ünneplés hangjai még sokáig hallatszanak, de a szervezők már félig-meddig pakolnak, a nézők is kezdenek szétszéledni. Ám eltelik pár hét, és azt látjuk, hogy valaki még fut, valamiért még érdemes maradni. Talán azért érdemes csak igazán. Merthogy érkeznek a paralimpikonok. Talán kicsit lassúbbak, kicsit nehezebben mozognak, de ember még nem örült úgy egy éremnek, mint egyikük-másikuk. Nem csoda, hiszen nagyobb csatákat vívnak naponta, mint ami a pályán vár rájuk. Csak azt nem veszik kamerák. Ezt a mostani küzdelmüket szerencsére már egyre több. És egyre több a néző is, aki melléjük szegődik, és drukkolva segíti őket a célig. Összehasonlításnak nincs értelme, hiszen olimpikon vagy paralimpikon: győztes lehet mindenki, aki a neki kiírt sorsfeladatot elvégzi. Elég, ha a saját mércéjének megfelel, ha önmaga korlátain képes túllépni. Ha ezért érem is jár, az már csak jutalomjáték.
Mostantól a Riói Paralimpia végéig az NLCafén is nyomon követhetitek a versenyeket, a magyar csapat sikereit. Szeretnénk, ha megismernétek például Lévay Petra triatlonost, aki ha félig hiányzó karjával kijelez balra, megáll a forgalom. Arlóy Zsófi asztaliteniszezőt, aki gyerekkorában egy nyelvtankönyvvel gyakorolt apukájával, mert csak egy ping-pong ütőjük volt. Az atléta-ikreket, akiknek tizenkét testvérük van, egy Szeged környéki tanyán élnek, és nincs kontintens, ahol még nem jártak. Dani Gyöngyi vívót, aki öngyilkossági kísérlete után került kerekesszékbe, és ma már aranyérmes boldog anyuka. Tunkel Nándor törpe növésű erőemelőt, aki ha lemegy a fitneszterembe, először beszólásokat kap, aztán mindenkinek leesik az álla… Ők már mindannyian legyőzték a korlátaikat, most ellenfeleiken a sor. Gyere, drukkolj velünk!
