1998. Marsi Anikó és Batiz András mindennapi vendégünk volt a Fókuszban, Erős Antónia és Szellő István pedig a csatorna hírműsorát vezette – akkor még váltva. Anikó, Antónia és István az állandóságot jelképezi a nézők számára, hiszen a mai napig képernyőn vannak, mindannyian ugyanabban a műsorban, amelyben feltűntek. Batiz András viszont mára teljesen visszavonult a képernyőről.
Batiz András: „Tévés szereplés nélkül is jól érzem magam”
– Nem voltál ennyire deltás azon a tíz évvel ezelőtti fotón… – jegyzem meg Batiz Andrásnak.
– Látszik? – nevet. – Igaz, több időm jut mostanában magamra, ha van időm, tornázom, és az elmúlt időszakban leadtam tíz kilót.
– Pont most, amikor már nem vagy képernyőn.
– Tíz évvel ezelőtt, Fókusz műsorvezető-szerkesztőként is azt csináltam, amire vágytam, és ez azóta is így van. Pontosabban: az utolsó egy-két fókuszos évemben már kicsit untam a munkát, de kétségkívül kényelmes volt. Sokáig nem tudtam meghozni azt a komoly döntést, hogy kiszálljak. Aztán eljött a pillanat, amikor kimondtam: ezt így már nem szeretném tovább csinálni. Közös megegyezéssel váltunk el, békében, és én elkezdtem keresni a lehetőségeket.
– Amit végül a politikában találtál meg?
– Amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lett, felkértek kormányszóvivőnek. Egészen addig nem gondoltam arra, hogy a politikában kellene bármilyen szerepet vállalnom, de kihívást jelentett a felkérés. Azért is vállaltam el a szóvivőséget, mert fontos szempont volt, hogy továbblépjek, és számomra ez a „műfajváltás” szakmai előrelépést is jelentett.
– Támadtak rendesen…
– Az elején mind a politikusok, mind az újságírók részéről volt velem szemben némi tartózkodás, hogy finoman fogalmazzak, hiszen ha valaki a bulvárból érkezik, arra ráragasztanak egy csomó „címkét”. Ám hamar felvettem a ritmust, ráadásul jól is éreztem magam, hiszen nagyon sokat tanultam, remek emberekkel dolgozhattam együtt. A szóvivőséget kifejezetten testhezálló feladatnak éreztem, annak ellenére, hogy nagyon stresszes munka volt, s állandó készenlétben kellett lennem éjjel-nappal. Aztán, amikor megszületett a fiam, Iván – lassan két éve -, féltem, hogy kimarad valami fontos az életemből, ha nem töltök vele elég időt. Ezért álltam fel.
– Milyen volt a pörgésből kiszakadni, és otthon ülő családapává válni?
– Két hónapig volt bennem némi űr, de addigra kitaláltam, hogyan tovább, és megalakítottam a kommunikációs tanácsadói cégemet. Manapság főként médiatréningeket tartok. Azt hiszem, hiteles vagyok ebben a szerepben, mert mindkét oldalon álltam már: voltam riporter és nyilatkozó is. Alapítottunk egy másik céget is néhány régi tévés kollégámmal, amely műsorgyártással foglalkozik: például mi készítjük a Korda házaspár utazós műsorát. Tehát megmaradt a tévézés mint szerelem, csak most éppen a háttérben… Feleségem, Krisztina is tévés volt: rövid ideig riporterként dolgozott a Fókuszban, de elhívták az Oktatási Minisztériumba, ahol kisebbségi ügyekkel foglalkozott. Mostanában veszi át édesanyjától annak a csepeli alapítványi óvodának a vezetését, amelybe ingyen járhatnak a halmozottan hátrányos – főleg cigány – gyerekek, akiket nem vesznek fel máshová.
– András, nem hiányzik a képernyő?
– Sokan féltettek tőle, hogy a kormányzati munka után nehéz lesz visszatérni. És mégis: soha korábban annyi ajánlatot nem kaptam, mint amióta ismét szabad vagyok. Ha lesz olyan, amit igazán testhezállónak érzek, el fogom fogadni. A bőrömben azonban így is remekül érzem magam…
Anikó és Antónia: „Azon a régi fotózáson kezdtünk beszélgetni egymással”
Marsi Anikót és Erős Antóniát egyszerre sminkelik, és ők egymás szavába vágva idézik fel a tíz évvel ezelőtti megismerkedésüket.
– A Nők Lapja fotózásán kezdtünk beszélgetni, hiszen akkor indult a csatorna, és korábban nem ismertük egymást – mondja Anikó. – Akkortájt én inkább Máté Krisztával és Batiz Andrással voltam jó barátságban, hiszen együtt végeztünk a főiskolán.
– Azóta viszont, ha nem is szoros barátság, de nagyon jó viszony alakult ki köztünk – folytatja Antónia. – Emlékszem, mennyire megörültem, amikor Anikó visszajött a gyesről, és először megláttam őt a tévé folyosóján. Itt volt az ideje, hogy visszatérjen közénk…
Anikó: – Én is éppen ezt szerettem volna elmesélni: visszajöttem a babázásból, jó néhány kiló súlyfölösleg volt még rajtam, ezért elég sok gátlással küszködtem. Netti pedig egyetlen mondatával leépítette bennem a gátlásokat, és úgy éreztem: de jó, hazajöttem!
– Ha megkérdezném, mi változott a tíz év alatt, és nem térnék ki a frizurátok változásaira, biztosan sok levelet kapnék a tévénézőktől…
Anikó: – Eleinte oldalt és hátul felnyírt frizurát viseltem, de nem találtam eléggé nőiesnek, és elég sokat kínlódtam, mire újra meg tudtam növeszteni. Néha változott ugyan a hajviseletem, de nem olyan gyakran, mint Nettié, aki sokkal kísérletezőbb, vagányabb.
Antónia: – Hat-hét évig rövid tüskefrizurával láthattak a nézők, csak a szín változott, vagy csíkok tűntek fel benne időnként. Nem akartunk sokat változtatni a hajamon, hiszen a híradózás eléggé konzervatív műfaj. Az utóbbi időben viszont kicsit megnövesztettem a hajam, mert már sem időm, sem energiám, sem kedvem nem volt egy-két hetente fodrászhoz járni.
– Az állandóságot képviselitek a képernyőn, pedig nyilván sokat változtatok.
Anikó: – Tíz évvel ezelőtt még meg akartam váltani a világot, és az életem középpontjában a Fókusz állt. Azóta viszont férjhez mentem, született egy kisfiam, és bizony rájöttem, hogy a Fókuszon kívül még rengeteg fontos dolog van az életben. Azért persze nagyon jó volt visszatérni a régi csapatba. Emlékszem, 1998-ban még csak álmodoztam arról, hogy három gyerekem lesz, és boldogan élünk majd ebben a nagy, nevetéstől hangos családban a párommal. De akkor még nem sejtettem, hogy ki áll majd mellettem, mint szerető társ…
Antónia: – Akkoriban nem is három, hanem négy gyerekről álmodoztál!
Anikó: – Négyről? Hát, ma már csak kettő biztos, a második után eldöntjük Lacival (Palik László, Anikó férje – a szerző), hogy legyen-e harmadik gyerekünk is. Egyébként én teljes mértékben elégedett vagyok azzal, ami velem történt ez alatt a tíz év alatt.
| Ajánló: • RTLklub.lap.hu » • TV.lap.hu » • Szórakozás.lap.hu » |
Antónia: – Amikor az RTL-hez kerültem, már férjnél voltam, 1997-ben házasodtunk össze. Ezért engem szerencsére békén hagyott a bulvársajtó, hiszen nem túl érdekes a pletykalapoknak, ha egy nő boldog házasságban él a férjével… Ez nagyon jó nekem, mert egyrészt nem szerencsés, ha egy híradós bulvárlapokban szerepel, hiszen meg kell őriznie a hitelességét, másrészt saját döntésem, hogy a magánéletemet megőrzöm magamnak. Egyedül a cukorbetegségemről beszélek nyíltan, de ezt nem is tudtam volna titkolni, hiszen gyakran az újságírók előtt kellett beadnom magamnak az inzulint, ráadásul olyan visszajelzések érkeztek, amelyek megerősítettek abban, hogy fel kell világosítani az embereket arról, hogy ezt a betegséget meg lehet előzni, illetve együtt lehet élni vele. Ezért is vállalok szerepet az Egy csepp figyelem Alapítvány munkájában. De a lakásom ajtaja zárva marad a bulvársajtó előtt. Azt gondolom („bocsánat, Anikó!” – néz kolléganőjére), ha az esküvődre meghívod a sajtót, akkor a válópereden is ott lesznek az újságírók. Nyilván történt egy s más a tíz év alatt az én magánéletemben is, de ez nem tartozik a sajtóra.
Anikó: – Egészen más a helyzetünk Nettivel, hiszen én bulvármagazinban dolgozom, és ha a mi stábunk kérdezhet másokat a magánéletéről, akkor én sem zárkózhatok el az efféle kérdések elől. Ráadásul a férjem is ismert, így mi eldöntöttük, hogy nem fordítunk hátat a bulvársajtónak.
– Hány különböző lakásban laktatok ez alatt a tíz év alatt?
Antónia: – Tíz-tizenkét albérletet jártunk meg a férjemmel azelőtt, mielőtt saját lakásunk lett. A mostani úgy a tizenötödik lehet…
Anikó: – Én már meg sem tudom számolni… De ez a mostani város, Siófok véglegesnek látszik. Tavaly, a nyaralás során szerettünk bele annyira, hogy odaköltöztünk. Egyelőre bérelt lakásban élünk, de már dolgozunk a sajátunkon…
Szellő István: „Nem akartam erősíteni a sármos pasi képet magamról”
– Emlékszem a tíz évvel ezelőtti fotózásra, annyira elhúzódott, hogy csak pár perccel adás előtt tudtam beesni a stúdióba… Fura, hogy mindennek már tíz éve, és hogy így múlik az idő. Heti öt napot töltök azóta is a stúdióban, és csak a gyerekeimen veszem észre az idő múlását. A nagyfiam tizenkét éves, a kicsi hat… Két fiú, két házasság, két válás – összegzi mosolyogva az elmúlt tíz év legfontosabb magánéleti eseményeit Szellő István.
– Akkoriban (is) a nők álma voltál…
– Fura, mert annak idején, a közszolgálati tévében is híradóban és külpolitikai műsorokban dolgoztam, majd az RTL-nél is híradós lettem, tehát sosem voltam rocksztár típus vagy a bulvársajtó kedvence, és én ezt a „sármos pasi” képet egyáltalán nem akartam erősíteni magamról. Sőt, talán picit gyengíteni is szerettem volna, mert ebben a műfajban erre nincs szükség.
– Antóniával tíz éve dolgoztok együtt, és azt mondta, egyszer sem vesztetek össze, mert veled „nem lehet veszekedni”.
– Ez kedves tőle, de túloz, mert velem is össze lehet veszni, csak mi a munkában nagyon egymásra hangolódtunk, és jól kiismertük egymást, ezért nincs min vitatkoznunk.
– Mi volt a legnehezebb a tíz év alatt szakmailag?
– Talán inkább fájdalmas, hogy kevés az időm, energiám arra, hogy riportfilmeket készítsek, pedig ezzel kezdtem a pályámat, és örök szerelem maradt számomra. Nehézséget nem éreztem. Szakmailag hitelesnek kellett maradnom, ez talán nem olyan könnyű a mai világban, de én mindig meg akartam maradni a híradós műfajban, nem érdekelt a bulvár, úgyhogy nem volt nehéz megőriznem a hitelességemet.
– Emberileg mi volt a legfájdalmasabb ebben a tíz évben?
– Az, hogy elvesztettem az édesapámat. Persze a válások is megviseltek, de szerencsére – úgy érzem – jó apa maradtam. Most is nálam van mindkét fiam, sok közös programot szervezek velük.
– Lesz harmadik gyereked is?
– A magánéletemben nem szeretek előre tervezni, sokszor azt sem tudom, mi lesz két hét múlva… A munkában tervezős vagyok, és gyors, határozott döntéseket hozok. A magánéletben sokszor hezitálok, halogatom a fontos döntéseket…
– Külsőre nem sokat változtál a ’98-as fotóhoz képest.
– Ma is ugyanolyan fiatalnak érzem magam, csak az ősz hajszálam lett több…
Még több az e heti Nők Lapjából:
