„Nálunk egy iskola van, de három osztály indul minden évfolyamon – írja egy olvasó. – Amikor a kislányom iskolás lett, elmentem a bemutatóórákra, de nem hallgattam a szívemre. Volt ugyanis egy „sztár tanító néni”, meg a másik kettő, akik közül az egyik nagyon szimpatikus volt, a módszer szerintem nem sokat számít. De én mentem a többiekkel, és mindent megmozgattam, hogy a gyerek a legjobb osztályba kerüljön. Nem kellett volna. Egy sztár tündökölni akar. A leggyorsabban olvasásra bírni a gyerekeket, a legtöbb versenyt megnyeretni velük, a leghosszabb ünnepi műsort adni. Csak azokkal a gyerekekkel tudott mit kezdeni, akik ugyanolyan szívósak voltak, mint ő, akiknek a verseny volt a lételemük. A többiekkel – a vesztesekkel… – nem sokat törődött. A lányom elkedvetlenedett, minden reggel fájt a hasa, okos, értelmes gyerek létére alig jutott sikerélményhez. Csak másodikban kértem át a másik osztályba, bár hamarabb tettem volna!”
Ezt a levelet egy kislány édesanyja írta, de a fiúgyerekek problémája is hangsúlyozottan jelenik meg az olvasói reakciókban.
„Képtelenek a fiúk fiús viselkedését kezelni a tanítónők” – írja egy háromgyerekes anya. – Ha egy kicsit szaladgálnak, ha birkóznak, ha fára másznak, máris jön a fekete pont. Hát nincs nekik férjük vagy fiaik? Vagy az mind nyámnyila könyvmoly? Nemrég hallottam a rádióban egy pedagógus szakszervezet emberét nyilatkozni, aki arról panaszkodott, hogy a tanárnők közül milyen sok az elvált. Lehet, hogy ezért nem viselik el a fiúkat?”
A kérdés, a vélemény sarkos és provokatív, várjuk a hozzászólásokat továbbra is!
Lehet-e ugyanúgy tanítani, mint húsz évvel ezelőtt – kérdeztük, és az olvasók válaszoltak.
„A tanároknak sokkal felkészültebbnek, naprakészebbnek kell lenniük, mint évekkel ezelőtt, hogy a gyerekek kérdéseire választ tudjanak adni. Másrészt a gyerekek általában agresszívebbek, a szülők nem kevésbé. Régen a pedagógusokat tisztelet övezte, most sok szülőtől hallom, amint a gyereke füle hallatára kijelenti, hogy „a tanár hülye”. Lehet, hogy én sem értenék egyet a tanár döntésével, de a gyerek előtt nem venném el a pedagógus tekintélyét. Csak a szülőnek egyszerűbb az iskolát és a pedagógust okolni a gyerek kudarcaiért, mint beszélgetnie a gyerekkel, amiből talán rájönne, hogy a gyerek is és ő maga is sokat tehetne az iskolai sikerekért. Természetesen, ha a tanárban látja a hibát, beszélhet vele erről négyszemközt, de semmiképpen nem fenyegetéssel, mint ahogyan sokszor arról a médiából értesülünk.”
Elvárás van bőven
Tanulságos annak a tanárnőnek a levele, aki „Gyöngy” jeligével küldte el véleményét.
| Olvasd el a sorozat előző részeit is: • Írni, olvasni, számolni – hogyan tanuljanak a kicsik? » • Ki a jó tanár? Hol a jó iskola? Van- e jó gyerek? » • Ti írtátok – a közoktatársól » |
„Minden kötelezettséget és feladatot el akarnak törölni, ami a gyerekre terhet ró. Ne legyen nehéz a táska (tanítványaim jó részét a szomszéd sarokról is autóval hordják, amúgy pedig hét közben csak az üzenőt kell hazavinni, hétvégén meg két szál könyvet, amiben feladat van), ne adjunk jegyet, írjunk szöveges értékelést (többnapos munkám volt vele, mert én tényleg rendesen elkészítettem, majd a szülőknek egy hétig magyaráztam, hogy akkor ez most hányast ér, mert őket akkor is a jegy érdekli). A gyerekek szerintem azért teljesítenek rosszul a nemzetközi felméréseken, mert azokat nem a magyar tananyaghoz szabják. Nem vagyok biztos benne, hogy nekünk kellene a külföldi minták után szaladni. Nyilván lehetne javítani a szövegértésen, de nem kellene nemzeti gyászt tartani, mert a gyerekek gyengébben teljesítettek a PISA-mérésen.
Nem hiszem, hogy sokkal több a tananyag, vagy feszítettebb a tempó, mint az én generációm idejében volt. A különbség talán annyi, hogy akkor még olvastunk. Ma több helyről hallom, hogy a magyartanárok közül jó néhányan levetítik a gyerekeknek a „kötelező” olvasmányokból készült filmet, vagy elolvassák a rövidített, kivonatolt változatot, s annak alapján elemzik a művet a gyerekekkel. Én ezt elfogadhatatlannak tartom. Az első felelős azonban a szülő, akik közül sokan már pici korban odaültetik a gyereket a tévé elé, mondván, addig is csöndben van. S nemsokára megkapja a gyerek a saját szobájába a saját tévéjét (másodikosaim között már ritka madár, akinek nincs), azon kontroll nélkül azt néz, amit akar, és addig, amíg ő akarja. Én meg másnap reggel a padban félig alvó gyerekeknek próbálom a szövegértését fejleszteni.
Rosszul vagyok attól, hogy a gyerekeknek hetekig nincs egy hegyes ceruzájuk, nincs aláírva az üzenőjük. Sok gyereknél azt érzem, hogy egyáltalán nem veszik komolyan az iskolai életét. Reggel berakják az iskolakapun, s én ott szeretgessem, neveljem, oktassam (de úgy ám, hogy az a szülőnek is megfeleljen), s tanítsunk neki elsőben angolt és számítástechnikát… szóval elvárás, az van bőven velünk szemben. De otthonról nem kapunk támogatást. Félő, hogy mi lesz most a magyar oktatással, amikor a megalázóan alacsony fizetések miatt már csak az megy pedagógusnak, akit nem vesznek fel máshová. Tavaly 85 ponttal is felvettek már tanítónak.”
Mit szeressen az iskolán?
„Hatvankilenc éves nagymama vagyok, egykori tanítónő – írja Erzsébet. – A lányomékkal lakom, figyelem az unokáimat, hogyan boldogulnak az iskolával. A nagylány szerencsés volt, egy végtelenül kedves és okos pedagógus vitte végig négy évig, a legnagyobb elismeréssel szólhatok csak róla. Tudta, hogy egy kisgyereknél a legfontosabb, hogy akarjon tanulni, maradjon kíváncsi, tanuljon fegyelmet és legyen sok sikere. De a fiúunokám tanítónője megdöbbentett. Első osztályban úgy szórja a fekete pontokat, hogy az rémes. Felállni, beszélni, mozogni nem szabad. Az unokám nem ír szépen, a füzete tele van írva ilyenekkel, hogy „csúnya!” „rémes!” Tessék gyakorolni!”, és így tovább. Kérdeztem a gyereket, megfogta-e egyszer is a tanítónője a kis kezét, hogy vezesse, kiderült, hogy nem. Ennyi kudarcból hogyan sülhetne ki valami jó, mit szeretne mindezen a gyerek?”
Több olvasó írt arról, mennyire ellentétes tapasztalatai vannak. Az egyik gyerek „jó” tanítónőhöz” került, a másik „rosszhoz”.
„Engem nem érdekel, hogy egy tanár mennyit dolgozik – írja H. Anita Budapestről -, mert én is dolgozom eleget. De az, aki képes rendszeresen megszégyeníteni, megtörni, kétségbeesésbe kergetni egy hétéves kisfiút, az inkább dolgozzon kevesebbet. Engem úgy neveltek, hogy a tanárokat tisztelni kell, így is van rendjén. A nagyobbik%
Még több az e heti Nők Lapjából:
