Novodomszky Éva

Nem találja a parkolóórát, visszafordul, aztán meglátja. Amint odaér, leejti a tárcáját. Később vissza. Megint beszáll, és kigördül. Dermedten figyelem. Ebből sok minden lesz, de interjú, az nem. Egy idő múltán újból kiszáll. Ám most meg elindul ellenkező irányba. Visszafordul, s végre rám néz, és megkérdezi: “Csak nem rám vár”? “De, igen.”

Kicsit kalandos volt, de most már kezdek reménykedni, hogy fogok tudni szót váltani Novodomszky Évával.

Bemegyünk, fel a lépcsőn. Nahát, nem is gondoltam, hogy ilyen magas, és gyönyörű az alakja. Leülünk az ablak mellé. Otthonosan zöldteát rendel, nekem meg valami egzotikus keveréket kíván. Kíváncsian néz. Milyen furcsa: mennyire mást sugall a szeme és a szája! A szeme pajkos, csillogó, mosolygós, a szája viszont szigorú, határozott, kissé rezignált. Talán ettől is annyira érdekes, izgalmas egyéniség, aki az első pillanattól átütött a képernyőn? Én erre lennék kíváncsi, ő viszont másra.

– És látta végig, amit produkáltam a beállással?

– Kénytelen voltam. Egy picit mintha szétszórtnak tűnne…
– Évekig nem is mertem vezetni autót, mert úgy gondoltam, hogy oly fiatal vagyok még a halálhoz.

– Hány éves?
– Akkor inkább a halál! Egyébként huszonkilenc. Na, aztán később elkezdtem vezetni, de csak vidéken, ott nem annyira bonyolult. Most már időnként Pesten is megkockáztatom. Persze, már gondoltam arra is, hogy közérdekből reggelente közzéadom az aznapi útvonaltervemet. Aki teheti, inkább másfelé menjen!





– Mitől szétszórt?
– Fogalmam sincs. Talán gyári hiba. Talán túlzottan sokfélét is akarok egy időben, vagy talán nem tudom pontosan, mit is akarok. Van, hogy bemegyek egy üzletbe, és mást veszek, mint amit akartam. Vagy leülök beszélgetni valakivel, és utána jut eszembe, hogy pont azt nem kérdeztem meg, ami fontos lett volna. Ez egy nagyon rossz tulajdonságom.

– És van még?
– Rengeteg. Például túlérzékeny vagyok. Különösen a hozzám legközelebbállókkal szemben szinte betegesen sértődékeny vagyok.

– Talán mindannyian. Akiket leginkább szeretünk, azoknak tudjuk a legnagyobb fájdalmat okozni.
– De én ezt utálom magamban. Olyankor durcás leszek, morcos, magamba-, vagy másbaroskadó, amit még jobban utálok. Érti?!

– Persze, csak azt nem értem, hogy mindeközben beül a Híradóba, és kimérten, szabatosan, tárgyszerűen elmondja a legrémesebb, legszörnyűségesebb, legotrombább híreket…
– Miért? Hogy kéne? Egyiknél vihogjak, a másiknál jajveszékeljek, a harmadiknál rosszalóan csóváljam a fejemet?

– Kicsit színesebb lenne, de nem erre gondoltam. Csak az érdekelne, hogy egy ennyire érzékeny egyéniség miként lesz képes olyankor tárgyilagos maradni?
– Nyilván mindegyik általam elmondott hír valamilyen szinten érint engem is. Van, amelyet szívem szerint ujjongva mondanék, és van, amelyet tényleg nehéz kimondani.

– Lehet, hogy nagyon csúnya a kérdésem. Fordulhatott, fordulhat elő olyan, hogy nagyjából sejti, amit bemond, az nem, vagy nem úgy igaz, és az mégis, a maga személyiségével hitelessé válhat?
– Ezek számomra is mindig nagy próbatételek. Ilyenkor csak annyit tudok tenni, hogy finom eszközökkel jelzem, amit mondok, az egy álláspont. Például, hogy X azt mondta, Y kijelentette, vagy Z úgy nyilatkozott, esetleg E véleménye szerint… Én csak továbbítom a nézők felé, ez a dolgom, és ki-ki döntse el, mennyi hitelt ad neki.