Szemközt a szorongással

Néhány évvel ezelőtt történt. Indiából érkezett haza egy barátom. Mesélni kezdett egy kolostorról, ahol megtanult meditálni. S arról a nagy belső útról, amit az alatt az egy hét alatt megtett. Beszélt a meditáció közben tapasztalt, semmihez sem fogható, misztikus élményekről, arról, hogyan kínozta a fájdalom a szigorú ülésmód miatt, hogyan tűnt el aztán elmélyülés közben a teste, és szűnt meg a határ közte és a világ között, s arról a fantasztikus érzésről, hogyan vált eggyé minden létezővel.

Ujjongtam az örömtől, hogy végre tudok valakivel beszélni azokról az elmondhatatlannak hitt élményekről, amelyeket ő meditáció alatt, én pedig szülés közben tapasztaltam.

Most, hogy harmadik gyerekem érkezésére várok, tudom, ismét találkoznom kell ezekkel a nem mindennapi élményekkel. Hogy készülhessek rájuk, úgy gondoltam, leghelyesebb, ha megtanulok meditálni.






Féltem a fájdalomtól

Egy mérhetetlenül hosszú hétvégét töltöttem a Buddhista Főiskolán. Péntek este kezdődött, és vasárnap háromkor fejeződött be. Olyan különös volt, mintha nem is lett volna része a valóságnak. Pedig nagyon is valóságos érzések köszöntöttek ott rám. Elsőként a fájdalom. A mérhetetlen, az elviselhetetlen, a kínzó fájdalom. Pedig nem ütött senki. Csak törökülésben kellett ülnöm egy végtelenül hosszú órán keresztül, a földön, egyetlen párnán. S ahogy ott ültem, és próbáltam arra koncentrálni, hogyan áramlik a testemből ki és be a levegő, egyszerre zsibbadni kezdett a térdem, megmerevedett a hátam, begörcsölt, megfeszült a vállam, húzó, szúró, nyomó fájdalom jelentkezett mindenütt. És közben nem volt szabad testhelyzetet változtatni, csak figyelni a fájdalmat, közel menni hozzá, megnézni és megszelídíteni. Persze elsőre nem sikerült. A sikertelenség érzésével kellett nyugovóra térni az első éjszaka.





Ötkor keltünk. Hajnalban. De a polifómon töltött éjszaka egyáltalán nem adta meg a felfrissülés élményét. Azzal az érzéssel keltem fel, hogy végre…
Egyórás meditációval kezdtünk. Még sötét volt, amikor leültünk, s mire véget ért, és kinyitottuk a szemünket, mindent elöntött a fény. Úgy fogtam bele, hogy féltem a fájdalomtól, ami feltehetőleg elönt majd megint. De még sokáig bírtam, és furcsa érzések rohantak meg, mert ahogy figyeltem a légzésemre, egyszerre eltűnt a kezem, azon morfondíroztam, hogyan, milyen pozícióban tarthatom. Rémülten tapasztaltam, hogy fogalmam sincs. Megszűnt a kezem. És lassan a testem is. Légzsákká váltam, amelyből ki- és beáramlik a levegő. Vajon hol vagyok most? Csak ebben a légzésben léteztem. És egyszerre rám szakadt az ijedtség. Egyre gyorsabban kapkodtam levegő után, fájt a lábam, a hátam kibírhatatlanul görcsölt. Fulladoztam. Úgy éreztem, mindjárt itt a vég!
Ki kellett nyitnom a szemem. A teremben csend volt, a kezdők velem együtt feszengtek, mocorogtak, és feltehetőleg szenvedtek. Megváltás volt, amikor megszólalt végre a gong.





Reggeli következett. Ez is a földön. Párnákon ültünk, ki-ki úgy, ahogy jólesik. Csak már nehéz volt megmondani, mi is esik jól. Úgy tűnt, semmi.
A következő meditációba nem mertem belekezdeni. Ebben a pillanatban kellene hazamennem – gondoltam –, mert miért is kínozom itt magam? De aztán feleszméltem, hogy hiszen itt nem bántanak. Minden tökéletesen békés. A fájdalom és a pánik, amit az imént átéltem, nem kívülről jött, hanem belülről. A testem mélyéről. Nem lehet hazamenni előle. S ha eljön a szülés pillanata, akkor sem lehet majd kiszállni. Ott is „csak” önmagammal kell majd szembenéznem.

Tovább>>