Nehéz a tipegőkön kiigazodni. Néha békésen tűrik, hogy irányítgassuk őket, máskor viszont képesek egy jelentéktelen apróságon is dühöngeni. Egyik érzelmi végletből a másikba esnek. Nevetésből sírás, sírásból toporzékolás, toporzékolásból nevetés
nem csoda, ha megviseli őket ez az érzelmi zűrzavar. És persze az sem csoda, ha minket meg a hisztizés hoz ki a sodrunkból. De próbáljunk megértők lenni: a kicsik még képtelenek uralni a bennük dúló érzelmi káoszt.
| Mettől meddig tart? A dackorszakként emlegetett időszak elkezdődhet akár már a kilenchónapos babáknál, és tarthat még a négyéveseknél is. Leginkább a két-hároméves tipegőkre jellemző. |
Majd én! Majd én!
Lassan már ott tartunk, hogy azt sem engedi, hogy hozzáérjek. Pedig olyan kedvesen próbálok segíteni, de egyszerűen nem hagyja. Én meg nem bírok tovább várni, és akkor kitör a hiszti.(Ágota, a 23 hónapos Márk édesanyja)
Mindenki ujjongott, mikor gyerekünk először megfordult, felült, felállt és elindult. A fejlődés azonban itt nem áll meg, a kicsi előbb-utóbb mindent utánozni akar. Ha már megy a járás, akkor lépcsőzni akar. Tud már ülni, hát egyedül mászik a székre. Lesi minden mozdulatunkat, próbálkozik, gyakorol. És persze ügyetlenkedik: különösen a mi szemszögünkből nézve. Ha azonban segíteni próbálunk, kikéri magának, kiabál, és folytatja tovább egyedül a műveletet.
Az önállóságra való törekvés nagyon fontos pontja a fejlődésnek. A gyerek nem csak próbálgatja a dolgokat, hanem meg is akarja csinálni őket. Míg kisebb korában örült, ha segítettünk, kétévesen már bosszantja, ha folyton körülötte ólálkodunk. Akaratossága annak a jele, hogy lassan felnő, és kezébe akarja venni a saját dolgait. Még nem képes felmérni, hogy talán ő maga kevés lesz a művelethez, de azt már nagyon is tudja, hogy nincs szüksége segítségre. A dolog szinte mindig konfliktusba torkollik.
| Tipp: Engedjük önállósodni! Az élet rendje, hogy meg kell tanulnunk egyedül boldogulni a világban. Ez az aranyigazság lebegjen a szemünk előtt, amikor gyerekünk dühödten kirántja a kezünkből a cipőt. Minél nagyobb önállóságot adunk a kezébe, a kicsinek annál nagyobb lesz az önbizalma. Az önbizalom pedig csökkenti a frusztrációt, így a hiszti is elmarad. |
 |
Mindenkinek szót fogad, engedelmes, csak velem ellenkezik folyton. Ha rászólok, még mérgesebb lesz, rémes dührohamokat képes produkálni. Néha besokallok, és kirohanok a szobából. Bömbölve ordít: Anya, gyere, anya, gyere! (Erika, a 20 hónapos Kati édesanyja)
Ebben az életkorban változik az anya és a gyerek kapcsolata. A kicsi kezdi szűknek érezni a szoros köteléket, önállósodni akar, ugyanakkor vágyik is a kisbabás odabújásokra. Arra is rájön, hogy nem sajátíthatja ki az anyját, előfordul, hogy az anya nincs vele, nem figyel, nem viszonozza úgy az ölelést. A pszichológia újraközeledésnek hívja ezt a jelenséget, mikor a gyerek folyton az anya sarkában van, ám ha az anya ölbe veszi, eltaszítja. Érezhetően a közelségre vágyik, de a távolságot már maga szeretné szabályozni. Az anyához való vágyódás és elszakadás változik benne folyamatosan, és ez okozza a lelkében a zűrzavart.
Ez a fajta viselkedés kizárólag egy embernek, általában az anyának szól. (Emiatt sokszor az apák úgy érzik, ők bánnak jól a gyerekkel, hiszen nekik nem hisztizik.) Amint az újraközeledés megoldódik, a közelség és az önállóság közötti harcok fokozatosan elcsitulnak. A gyerek megtalálja a távolságot az anyjától, csökken a frusztráció, a dühöngés, a hiszti.
| Tipp: Legyünk türelemmel! Mitagadás, nekünk is nehéz megélni, hogy az addig bújós, kiscicás gyerekünk egyszer csak eltaszít minket magától. De mi azért könnyebb helyzetben vagyunk, értjük, tudjuk: ez az élet rendje. A gyerek leválik az anyjáról. Próbáljunk tehát türelmesek lenni, és megvárni, míg az letisztulnak a kicsi fejében a viszonyok. Mert ez neki kell beállítania, mi nem erőltethetjük se a leválást, se az összetartozást. Tehát ne sértődjünk meg, ha a gyerekünk azt kiabálja, hogy menj innét, és ne duzzogjunk, amikor már az ölelésünkre vágyik. Próbáljunk ráérezni az érzelmi kilengésekre, és magunkban mormogjuk azt: Egyszer vége lesz. |
Ha kitör a dühroham!
Fürdés után egyszer csak megállt előttem, és azt üvöltötte, hogy nem akar megfürdeni. Mondtam neki: Dehát már megmosakodtál. Tovább visított: Nem akarok fürdeni! Nem akarok fürdeni! (Mária, a 32 hónapos Edvin édesanyja
Ne gondoljuk, hogy minden dühkitörés vagy mérgelődés dührohamnak számít. Lehet, hogy a kicsi üvölt, dobbant a lábával, de azért ura önmagának. Az igazi dühkitörés olyan, mint egy kiégett érzelmi biztosíték. Se a gyerek, se a felnőtt sem tudja megszakítani. A gyerekek különféleképpen viselkednek, de ugyanannál a gyereknél mindig hasonló reakciókra számíthatunk. Lehet, hogy fel-alá rohangál, közben visít. Akár fejjel is nekimehet a bútoroknak. Levetheti magát a földre. Öklendezhet, még az is előfordulhat, hogy visítás közben annyira kifújja a levegőt, hogy egy pillanatra még levegőt sem vesz.
| Tipp: Próbáljuk megelőzni! Legyen akár egy halvány sejtésünk arról, hogy a gyerek majd dührohamot kap valamitől, próbáljuk kikerülni. Sem neki, sem nekünk nem használnak ezek az érzelmi sokkok. Az is tény azonban, hogy bizonyos dolgokból nem engedhetünk. De ha például azon dühöng, hogy miért kell az asztalnál ülve vacsorázni, engedjünk, és ehesse meg az ételt a lakás egy másik pontjában. Nem kell abszolút érvényű tedd és ne tedd listákat állítani, mindig legyenek itt-ott egérutak. |
Ha kitör a dühroham. Mit tegyünk? És mit ne?
Legtöbb esetben segít, ha a gyerek mellé ülve, gyengéden lefogjuk.
Ha a lefogást nem tűri, arra ügyeljünk, hogy nehogy kárt tegyen önmagában.
Ne kiabáljunk vele, ez csak olaj a tűzre!
A hisztiért ne büntessük!
Ne bánjunk vele kesztyűs kézzel csak azért, mert nyilvános helyen tört rá a roham. Viselkedjünk pont úgy, mint ahogy az otthon tennénk!
Legyenek határok!
Lufit szeretett volna. Nem vettem neki. Erre az utca kellős közepén a földre vetette magát, és hisztizni kezdett. Rettentően zavart az egész, és persze megvettem azt a fránya lufit. (Izabella, a 28 hónapos Bendegúz édesanyja)
Korlátokra szükség van. De legyünk a kicsivel világosak, és egyértelműen adjuk a tudtára, hogy milyen viselkedést várunk el tőlük. Ebben az életszakaszban fontos, hogy engedékenyebbek legyünk a megszokottnál, de ez ne jelentse azt, hogy a hisztivel bármit elérhet a gyerek. Ha a kicsi megérzi a szülő bizonytalanságát, következetlenségét, ő is elbizonytalanodik. Ha egyik alkalommal szabad a tócsába belelépni, a másikban nem, akkor ne csodálkozzunk, ha dührohamot kap egy tiltástól. Gondoljuk át, milyen szabályokra van szükségünk, és azokat tartassuk be a gyerekkel. Még akkor is, ha a toporzékolva követeli az ellenkezőjét.
Mi is hibázhatunk
Úgy üvöltött, mintha elevenen nyúznák. Próbáltam bedugni a fülemet, nem odafigyelni, de nem bírtam tovább. Én is kiabálni kezdtem vele, a karját rángattam. Utána meg rettenetesen szégyelltem magam. (Éva, a 26 hónapos Laci édesanyja)
Ez az érzelmi zűrzavar a felnőtteket sem kíméli. Igencsak megviseli az idegeket, hogy a gyerek mindenre nemmel válaszol, hogy a földre veti magát, vagy éppen toporzékol. Nem csoda, ha néha elveszítjük a fejünket, visszakiabálunk, a fenekére ütünk, vagy úgy érezzük, egy-egy kirohanás után képtelenek vagyunk a gyereknek megbocsájtani. Természetesen próbáljuk a rossz reakciókat a minimálisra csökkenteni, de ha már megtörtént a baj, ne tetézzük még tovább.
| Tipp: Beszéljük meg! Ha el is vesztettük a fejünket, ne próbáljuk kiengesztelni a gyerekünket, hanem próbáljuk elmagyarázni neki, hogy nekünk sem volt könnyű ebben a helyzetben, és mi sem viselkedtünk helyesen. Beszéljük meg, hogy legközelebb megpróbálunk okosabbak lenni. Ne kérjük a bocsánatát, ne legyünk emiatt máskor engedékenyebbek! |
