Egy kis hazai

Egyszer régen ellopták az autómat. Kicsi, fekete járgány volt, életem első igazi kocsija. Nem volt méregdrága, de én nagyon büszke voltam rá. Saját magam kerestem meg rá a pénzt, befizettem a kezdőrészletet, és szorgalmasan törlesztettem a többit. Amikor eltűnt, persze hihetetlenül bosszantott az anyagi veszteség, de annál sokkal jobban fájt a szívem. Fizikai rosszullét, valódi hányinger kerülgetett, amikor belegondoltam, hogy valaki nem átallotta fölfeszíteni a zárat, beülni a kormány mögé, szétszaggatni a vezetékeket, és elvinni. Aztán egy külvárosi garázsban villámgyorsan atomjaira szedni, és eladni alkatrésznek. A sors iróniája, hogy aznap este éppen én mondtam be a Híradóban, hogy az előző éjjel nyolc ugyanolyan francia kisautót lovasítottak meg Budapesten, és a rendőrség nagy erőkkel keresi a bűnbandát. Sohasem értettem, hogy lehet hozzányúlni valamihez, ami a másé.

A hányinger most is hasonló, csak most családilag érezzük. Immár hatványozottan. Az úgy kezdődött, hogy hétfőn betettem Lolát a gyerekülésbe, beültem a volán mögé, és elindítottam a motort. Mielőtt indultunk volna, az előttem parkoló fiatalember bekopogott a szélvédőn. A kezében furcsa, összevissza gyűrt fémdarab volt. Eltelt jó néhány másodperc, mire rájöttem, hogy a saját rendszámtáblánk. Ezúttal nem az autót lopták el, „csak” a fél elejét. Az előzőhöz hasonló valaki megfigyelt minket, látta, hová parkolunk, majd egyik éjjel szisztematikusan lecsavarozta az első lökhárítót, és elvitte. Még arra is volt ideje, hogy a rendszámtáblát rendkívül előzékenyen a kocsi oldalának támassza. Lehet, hogy mégis inkább hálásnak kellett volna lennem? Lola türelmesen megvárta, amíg a mamája a látvány hatására kétségbeesik, fölhívja a papáját, majd igyekszik megnyugodni, és amikor elmúlik a keze remegése, beteszi a viseltes rendszámtáblát az ablakba. Indulhatott a hét.

Persze most mondhatnám azt, hogy Alex fölháborodott az eseten (hiszen a szélvédőmön bekopogó autós szomszéd is úgy köszönt el tőlem, hogy „Isten hozta Magyarországon!”), de nem tette. Nagyvárosból jön, Londonban is előfordul az ilyesmi, sőt Brüsszelben is kilopták az egyik fényszórónkat. Akárhol történik meg, az érzés ugyanolyan. És akármit visznek el, a felháborodás fölforgatja a gyomrot. Akkor is, ha a kár csupán egy olcsó edénykészlet és tizenkét tekercs vécépapír. Bizony, vécépapír… De ez már egy hétvégi történet.

Merthogy ez a hetünk ugyanúgy ért véget, ahogy kezdődött. Vasárnapra meguntuk, hogy új lakásunkban mindössze egy darab serpenyő, illetve egy egészen kicsi, valamint egy óriási fazék van. Vagyis kétszer annyi ideig tart megfőzni Lola vacsoráját, mint egy rendesen felszerelt háztartásban. Vásároltunk tehát egy nagy doboznyi fazekat, lábast és serpenyőt. Büszkén vonultunk haza a készlettel, meg az előző nap vett és a csomagtartóban felejtett vécépapírral. A ház bejáratához érve Alex megkért, hogy vigyem föl Lolát, ő még lent elszív egy cigarettát (a gyerek előtt nem dohányzik, a lakásban sem, sőt az épületben sem), majd ő fölhozza a csomagokat. Három perc sem telt el, már fönt kopogtatott az ajtón – kétségbeesett arccal. Amíg ő kint cigarettázott, valaki elvitte a kapun belülre lerakott edényeket és vécépapírt. A zárt kapun belülről. Őszintén, milyen ember az, aki ellopja az egyik szomszéd vécépapírját? Vagy edénykészletét? Vagy lökhárítóját? Vagy akármijét?

Nézzék el nekem, hogy ez az írás első pillantásra nem Loláról szólt. Valójában azonban mégis róla van szó, hiszen úgy döntöttünk, itt neveljük föl. Na meg Alexről, aki ideköltözik a mi országunkba, aki, ha már úgy hozta a sors, hogy a szerelme és a kislánya magyar, úgy dönt, hogy megtanulja ezt a mi ezeréves kultúránkat, megküzd a nyelvünkkel, és megpróbál gyökeret ereszteni egy számára idegen közegben. És akkor új életének hetedik hetén a tavaszi napsütésben büszkén viruló Magyarországon ezzel is szembesülnie kell. Tudjuk, hogy rongy emberek a világon mindenhol vannak. Mégis, amikor estefelé csöndben rám nézett, és azt kérte tőlem: „Ha nem haragszol, ezt ne meséljük el édesanyáméknak”, nem tehettem mást, elszégyelltem magam. Helyettük is.

Még több írás az e heti Nők Lapjából: • Für Anikóval virágvasárnapon » • Egy szenvedélyes szépasszony » • Halaszthatatlan halételek » • Aki megmozgatja a Földet is » • Nyelvtanulás – hasznos-e, szabad-e korán kezdeni? • Nap–Hold horoszkóp » • Éjszakai pingpongcsata » • Szinbád szerelmei »