Az Anthraxszal, eddig, csak mint egy viszonylag tűrhető heavy metal zenekarral találkoztam, most meg ömlik az információ az Egyesült Államok-beli megbetegedésekről. Az első hírek után persze, nálunk is porokat kezdett küldözgetni boldog-boldogtalan. Soha ennyi liszt, szódabikarbóna, téglapor és hungarocell-morzsalék nem utazott borítékokban, mint ezekben a rossz hangulatú napokban.
Szerencsére Magyarországon eddig senki sem betegedett meg. Legföljebb lelkileg. Mert vajon normális ember küldözget-e ragállyal fenyegetőző levelet a másiknak? Ép személyiségű valaki nem szíthatja tovább a riadalmat, nem kergethet kétségbeesésbe postai dolgozókat vagy újságírókat. Kinek jó az, ha a katasztrófavédelem fel-alá cirkál a városban, a Szent László Kórházban pedig egészséges, de megfélemlített emberek várják a vizsgálatok – mindig negatív – eredményét?
Hogyan védekezhetünk ellenük? Hogyan védekezhetünk a pánik ellen? Annak idején, amikor a középiskolánkban heti rendszerességgel maradtak el fizika témazáró dolgozatok bombariadó miatt, egyik tanárom szerint a következő lett volna a teendő. Cseng a telefon:
– Bombát helyeztünk el a gimnáziumban – mondja a fojtott hang a vonal túlsó végén.
– Igen? – válaszol nyugodtan az iskola dolgozója. – Köszönjük a tájékoztatást. A viszonthallásra – és leteszi a kagylót. Majd pedig nem szól senkinek sem, minden megy tovább a maga útján.
Nem tudom, mennyire hatásos ez a módszer, de szerintem még senki nem próbálta ki. Nem volt hozzá mersze. Én is bejelenteném a riadót. És ha kapnék egy üveg porcukrot, már hívnám is a mentőket. Sajnos, ma nem bízom a jó szerencsémben, különösképp akkor, amikor az életemről lehet szó.
A pánik azonban Magyarországon valamennyire elült. Egyre kevesebb a “gyanús küldemény”. Csak, sajnos, a lelkem legmélyén, fekete árnyként ül valami nyomasztó érzés, ha vastagabb borítékot kapok. Akkor is, ha később kiderül, hogy nem lépfenével, hanem célprémiummal van kibélelve. És az is biztos, hogy ha tíz emeletnél magasabb épületben kaptatok felfelé a lépcsőkön, hiába áll az a Tömő utcában, akkor is megfordul a fejemben, mi lenne, ha… A fene egye meg.
Ránézek az unokaöcsémre, aki tízhónapos most, és egyetlen mosolyával kenyérre ken. Új nadrágot kell vásárolnom, az utóbbi időben annyit mászkálok vele négykézláb az asztal alatt, meg a szőnyegen. Tavaly szilveszterkor róla írtam óévbúcsúztató-újévköszöntő cikket. Nagyjából arról szólt, mindegy, mi lesz, mert ha szeretjük őt, csak az számít, és akkor úgyis boldogan fog felnőni.
Szeptember tizenegyedike után jóval többet jártam haza, a szüleimhez és az unokaöcsémhez. Olyan is volt, hogy hét közben háromszor szaladtam hozzájuk. Egyre többet nézegettem a kis embert, akinek fogalma nincs arról, mi történt, és nem rágódik azon, mi lesz majd ezután. És elhatároztam, hogy rajtam aztán nem fog múlni, hogy a dolog így maradjon. Előbb-utóbb rá fog jönni úgyis, milyen az igazi világ, de remélhetőleg akkor már túl leszünk ezen a válsághelyzeten.
Kinyitok minden postai küldeményt. Az ismerőseimnek levelet fogok küldeni, benne valami jópofa képeslappal. Csak úgy. Fel fogok mászni a tévétoronyba, hogy körülnézzek onnét. Igenis, repülőre fogok ülni, ha megint elutazom valahová. Haverkodom arabokkal, ha úgy alakul.
Bízni fogok benne, hogy helyrekalapálódnak a dolgok. Hogy a sütőpor és a szódabikarbóna visszakerül a konyhaszekrénybe, a téglapor a sittszállító konténerbe, a hungarocell meg mit tudom én, hová – ahol használják.
Ennek így kell lennie.
