Szülői szereposztás
Ha rendszeresen összehasonlítjuk a testvéreket, ha gyakran hallják, hogy az egyikük aktív, rámenős, szereplésre termett, a másik pedig lassú, tépelődő és magának való, ők ösztönösen ráerősítenek az általunk megfogalmazott szerepekre. Könnyen előfordulhat, hogy az aktív elviselhetetlenül nyomulós, a passzív pedig emberkerülő lesz. Azaz ahelyett, hogy finoman és szeretettel alakítgatnánk őket – az egyiket kicsit „halkítanánk”, a másikat „hangosítanánk” –, hogy könnyebben beilleszkedjenek a kortársaik közé, a rájuk ragasztott bélyegekkel felerősítjük azokat a tulajdonságaikat, amelyek később megnehezíthetik az életüket.
 |
| Deliága Éva gyermekpszichológus |
Természetes, hogy mi, szülők ismerjük a gyerekeinket – legalábbis törekszünk arra, hogy megismerjük őket –, az is természetes, hogy magunkban összehasonlítjuk őket. De az már egyáltalán nem helyes, hogy e hasonlítgatás eredményét meg is fogalmazzuk, azaz minősítünk. Bőséggel találhatunk a neten aggódó szülői eszmecséreket arról, hogy milyen különböző módon fejlődnek a gyerekek. Gyakoriak például a „ha a bátyjához hasonlítom…” kezdetű mondatok. Arra is sokan panaszkodnak, hogy „még nem beszél, nem jár, pedig a testvére ilyenkor már…” Ha ezekkel az élményekkel magunkban küzdünk meg, semmi baj, de az hosszú évekre elronthatja két testvér kapcsolatát, ha ők is hallják, hogy a nagy életrevaló, a kicsi pedig nyuszi, vagy a kicsi kedves-bájos, miközben nagyobb kajla és elviselhetetlen.
Önmagáért szeressük!
Deliága Éva gyermekpszichológus szerint nem szabad elfeledkezni arról, hogy minden gyerek más génkombinációval születik, és a szülők hiába gondolják, hogy az azonos közegben cseperedő gyerekeiket egyformán nevelik, egyforma nevelés nem létezik. Hiszen magunk is szüntelenül alakulunk, és egy-két év alatt alapvetően megváltozhat a család légköre, anyagi helyzete és az érzelmi viszonyai is. Tehát azok nevelnek eredményesen és azok tudják minimálisra szorítani a testvérféltékenységet, akik tudomásul veszik, hogy a gyerekek fejlődési üteme, lelki alkata, érdeklődése, temperamentuma sokszor egyáltalán nem hasonlít egymásra, miközben mindegyikük önálló, megismételhetetlen érték. Akiket önmagukhoz képest kell fejleszteni, elismerni, eltérő módszerekkel érdemes nevelni, és egyedi módon kell szeretni is.
Tűz és víz
Egy háromgyerekes édesanya szerint különösen nehéz a szülő feladata, ha egyneműek a gyerekei. Úgy véli, hogy egyszerűbb lenne az élete, ha a második gyermeke lánynak születik, mert a baráti körében azt tapasztalja, hogy az idősebb fiútestvérek könnyebben feldolgozzák, ha a húguk természete más. „Nekem és a férjemnek a legkisebb fiunkkal nincs sok gondunk, mert ő jelentősen fiatalabb, mint a bátyjai, tehát mindkettőjükkel jól kijön. De a két nagy, akik között mindössze két év a korkülönbség, sokat háborúzott. Nekünk sem volt könnyű feldolgozni, hogy a nagyfiunk mindig főszerepre tör, mindenütt kivívja, hogy elismerjék, és percek alatt teremt kapcsolatot bárkivel, ezzel szemben a bölcsen szemlélődő, okos öccse olyan zárkózott, hogy megszólalni sem hajlandó idegen társaságban. Hosszú utat jártunk be a férjemmel, amíg rájöttünk, másképp kell velük bánni, mert tűz és víz… A nagynak tehát sokféle szereplési lehetőséget teremtettünk – ő is magának –, az öccsét pedig olyan közösségek felé tereltük, ahol elmélyülhetett a számára fontos tudományokban. Büszke vagyok arra, hogy egyikük sem akar győzni a másik felett, inkább drukkolnak egymásnak. A nagy a színészi-énekesi karrier felé kacsintgat, a kisebb informatikusnak készül.
A hasonlítgatás ártalmai
„Még annak a gyereknek is árt a hasonlítgatás, aki pozitív megerősítést kap. Hiszen neki állandóan meg kell felelni a róla kialakított vonzó képnek, ami egyrészt nagyon fárasztó, másrészt egy idő után a gyerek elbizonytalanodik. »Tényleg olyan jó vagyok?« A leminősített testvér pedig gyakran egész életében magában hordja azokat a tüskéket, amelyeket gyerekkorában gyűjtött be a szülei által sikeresebbnek tartott bátyja-nővére-húga-öccse mellett. Gyakran felnőttként is nehezen veszi tudomásul, hogy benne is vannak olyan egyedi értékek, amelyek csak rá jellemzőek.”
„Tökéletes” ismerősök
Ha egy társaságban sok kisgyerek jön össze, a szülők pillanatok alatt felmérhetik, hogy ki a jól nevelt, és melyik csemete neveletlen. A túlzottan csintalan kisfiúk-kislányok szülei szomorúan konstatálják néhány idegen gyerek „tökéletességét”, és rémülten figyelik a sajátjukat, aki nem tud nyugton maradni, és keresi a konfliktust. Egy nagycsaládos édesanya szerint – népes baráti körével gyakran nyaral nyolc-tíz gyerek társaságában – nem érdemes hasonlítgatni, és (főleg) bedőlni a látszatnak. Gyakran a tökéletesnek tűnő „bezzeggyerek” problémásabb, mint a szülők réme. Az előbbi sokszor azért tűnik hibátlannak, mert otthon agyonidomítják és lefojtják, amitől ő szorong, és mindenáron meg akar felelni a felnőtteknek. A neveletlennel pedig semmi gond, ha a társaságból egy anya vagy apa feláldozza magát, és beszélgetés helyett játszik a gyerekekkel. „A közös utazásaink és nyaralásaink során általában kiegyenlítődnek a viszonyok. A túl jó gyerekekről kiderül, hogy ők sem angyalok, az »agresszorok« pedig csapattaggá válnak, és tudomásul veszik, hogy másnak is van akarata.”
Sorskönyvi parancs
Janikovszky Éva kérdése – „Kire ütött ez a gyerek?” – ma ugyanúgy aktuális, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Hiszen a mai családok számára éppolyan fontos, hogy miért olyan a gyerekük, amilyen, és ma sincs térbeli-időbeli határa a hasonlítgatásnak. Majd minden családban előfordul, hogy a kétéves gyerek tehetségébe, szokásaiba belelátják a régóta meghalt, zseniális nagypapát, vagy egy kicsi lány mozgásából, szépségéből arra következtetnek, hogy olyan lesz, mint a gyönyörű dédmama. Pszichológus szakértőnk szerint ezzel úgynevezett sorskönyvi parancsot adnak a gyereknek, ami hasznos is lehet számára – „tehetséges vagyok, mint…” –, de bizony kárára is válhat. Ha a sorskönyvi parancs szerint a gyerek egy jóképű, ám megbízhatatlan nagybácsira hasonlít, akkor egy idő után felmenti magát: „link vagyok, hiszen X bácsira hasonítok.” Hogyan lehet elérni, hogy az hasonlítgatásunkkal ne ártsunk a gyerekünknek? Talán úgy, hogy minimálisra szorítjuk a hasonlítgatási gerjedelmünket, másrészt úgy, hogy nem felejtjük el Janikovszy Éva klasszikussá vált mondatait: „Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok… Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek…”
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Tamással sülve-főve
- Te hol keresel szerelőt?
- Férfi-nő szótár
- Nők a szűrővizsgálatokon
- Kire ütött ez a gyerek?
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
